Mintha lennék

Ezt a történetet nem rég kezdtem. Néhányan már olvasták, így gondoltam kiteszem. Akit érdekel, olvassa el. Anna a főszereplő, egy átlagos egyetemista, akivel néhány furcsa dolog történik, de a szerelem... az szerelem. ^^

Csöndes bemutatja:

Mikor már nem sír a szem

Augusztus vége

- Annabel? Annabel Harper? - hallottam meg magam mögött egy ismerős hangot. Amikor a hang felé fordultam, az arca is ismerős volt, de ha agyon ütnek sem tudtam volna megmondani, honnan ismerem ezt a férfit. És ezt nagyon is bántam.
A haja rövidre volt nyírva, a mai divatok szerint, két oldalt kicsit rövidebb, mint a feje tetején, de ez az ő fekete tüskevárának mégis tökéletesen állt. Az arca helyes volt, és ha a szeme és szája körül nem ékeskedett volna néhány nagyobb ránc, nyugodt szívvel mondtam volna, hogy a huszas éveiben jár.
- Elnézést, ne haragudjon... - szólaltam aztán meg. - Ismernem kellene magát?
- Dr Andrew Spencer. Én voltam apád orvosa. -felelte, majd hellyel kínált az asztalánál.
- Oh, elnézést kérek... - sütöttem le a szemem, miközben leültem. Talán illett volna emlékeznem rá...
- Ne emészd magad amiatt, hogy elfelejtetted a nevem. - mosolyodott el. - Kicsi voltál még, és persze abban a helyzetben érthető, hogy nem az orvos nevére koncentráltál. Eléggé sokkolt apád halálának híre.
A szívembe hasított. Bár tényleg nagyon régen volt, mégis ugyan úgy fájt apu halála. Olyan hirtelen ment el, olyan szürnyű volt a holtsápadt arcát nézni. Annyira kegyetlenül hiányzik.
- Hogy vagy? És a mamád?
- Remekül. Azt hiszem most Los Angelesben van. Tudja, épp filmet forgat. Megint.
- Értem. - bólintott elgondolkodva, majd belekortyolt az ajkához emelt fehér - rózsaszín virágokkal díszített bögre tartalmába.
- Elnézést, de mennem kell. - álltam fel, de ő is felpattant.
- Programod van?
- Azt... azt hiszem, ez nem tartozik magára. - miért kérdez ilyet tőlem? Mi köze hozzá?
- De érdekel. - a hangja őszintének hatott.
- Bocsásson meg, uram...
- Andrew. - segtett ki.
- ... Andrew. Tényleg, nagyon hálás vagyok azért, amit az apámért tett, de...
- Olyan magányosnak tűnsz, mint egy kivert kutya. Gondoltam, beszélgethetnénk, ehetnél is valamit. Sápadt vagy.
- Úgy vélem, éppen elég nagy vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mikor, kivel és hol eszem. Különben meg ha nem venné észre, épp elég zsír van rajtam, hogy akár egy hónapig is el legyek étel nélkül. - hadartam dacosan, majd elindultam haza. Siettem, ahogy csak a lábam bírta. Nem akartam ezzel az emberrel beszélni. Létezni sincs kedvem.
Otthon csak az üres ház fogadott. Már a szobalányok is elmentek, hisz rendbe tették a házat, megfőzték az ebédet, így semmi dolguk.
Sohasem kérném azt, hogy anya adja fel azt a munkát, amit annyira szeret. De... csak egy kicsit több időt lenne velem, ha csak egy órával többet lenne itthon... csak oda jönne, beszélgetnénk, vagy főzőcskéznénk, mint kiskoromban. Ám, ha jobban belegondolok, azóta sem történt ilyesmi. Anya viccesen mindig azt mondja, olyan, mint egy jó szerető. Ha szükség van rá, ő ott van. De, a ballagásom fontos volt, legalább is azt hittem. Ő mégsem volt ott. Aztán az érettségi után siettem haza, de anya nem volt otthon. Marie és Carlos, na meg a szobalányok késztettek meglepetésbulit nekem. Nem tudom, talán önző vagyok, talán túl sokat kérek azzal, hogy foglalkozzon végre velem valaki. Olyan jó lenne tartozni valakihez. Mert ezt apa halála óta senki mellett sem éreztem.
Holnap végre elkezdhetem az egyetemi tanulmányaimat, ugyan is elkezdődik a suli. Ha az ember elveszít valakit, úgy érzi, talán tehetett volna érte valamit. Éppen ezért határoztam úgy, hogy orvosira jelentkezem. A tanulmányaim tökéletesek, a testnevelést kivéve kitűnő lettem év végén mindenből. Persze ez nem újdonság a magamfajtának. Sohasem illettem a környezetemben élő velem egykorú fiatalok körébe. Kövér vagyok, kiskorom óta. Sajnos egy olyan osztályban, ahol csak te vagy kövér, előfordulhat, hogy célponttá válsz. Sőt, talán elkerülhetetlen. Egyetlen igaz barátnőm volt, Clarissa, de apa halála után eltaszítottam magamtól. Marie szerint nem volt igaz barát, mert a rosszban nem volt velem. Nem érette meg a fájdalmam. Őt folyton csak a fiúk érdekelték. Nem tudom, én sohasem futottam senki után. Még csak eszembe sem jutott fiúra nézni. Talán, mert biztos voltam benne, hogy észre sem vesznek. Én megmaradtam a film színészeknél, a sztároknál, és persze a szexis énekeseknél, az álmaimban. Ott olyan lehetek, amilyen.
- Anna?! - Carlos kopogott a félig nyitott ajtómon. Aggódva pillantott rám. Észre sem vettem, hogy megint sírok. - Baj van, kislány?
- Nem, dehogy. Csak fáradt vagyok. - hazudtam egy álszent mosollyal, majd letöröltem a könnyeimet és oda álltam elé, kitárva az ajtót. - Mi az?
- Gyere, édesanyád keres telefonon.
Rohantam, már rég beszéltünk. Csak hallani akartam a hangját. Mindenki kiment a szobából, ahogy beértem. Egy nagyot sóhajtottam, mielőtt beleszóltam volna.
- Halló?
- Szia kincsem. Hogy vagy? Jaj, képzeld, olyan jó itt. Los Angeles tényleg az angyalok városa. Olyan tündéri angyalsráccal ismerkedtem meg. Ha itt vége a forgatásoknak, talán haza jön velem és akkor bemutatom neked is.
- Ez remek anyu...
- Kicsim, most leteszem, megyünk ünnepelni. Sikerült befejezni a kültéri jeleneteket. Jó legyél.
- Szeretlek anyu.
- Mindentől jobban.
- Én is. - mondtam a már búgó telefonnak. Egy keserédes mosoly futott az arcomra. Boldog voltam, hogy beszélhetek vele, de csalódtam is kicsit. Azt vártam, hátha mond valami bíztatót így suli előtt, vagy legalább annyit, hogy büszke rám. De... megértem. Fontos, elfoglalt ember. Egy felnőtt. Én mit tudhatok erről? Hiszen csak húsz leszek.
Levegőre volt szükségem, egy kis szellőre, hogy tisztuljon az agyam. A parkba mentem, reméltem hogy nincs ott senki és nyugodtan elüldögélhetek a padomon. Nem tévedtem sokat. Alig néhány ember lézengett a parkban. Leültem egy a hátsó bejáratnál álló szobor melletti padra. Feltámadt a szél, pedig még csak augusztus utolsó napján járunk. Kicsit hűvös lett. Tényleg jön az ősz.

Döbbenet

Kicsit izgatott vagyok az új környezet miatt. Remélem több emberrel ismerkedhetek majd meg, mint az előző iskolámban. Talán itt akad majd hozzám hasonló. Esetleg, még az is megtörténhez, hogy fiút is találok magamnak. Bár, ezt nem igazán szeretném. De már a régi sulimban is minden lánynak volt pasija, engem leszámítva. De mit tegyek, ha engem nem érdekel annyira a szerelem. Van éppen elég bajom. És amikor olvasok, vagy filmet nézek... a legtöbb fájdalmat a szerelem okozza. Talán beleszeretek valakibe, aki engem sohasem tudna viszont szeretni. És akkor megint csak én szenvedek. Ezt nem akarom.
- Bocsánat, nem találtál itt egy tárcát? - zökkentett ki gondolataimból egy férfi hang.
Azt hiszem, nem kellene eljárnom otthonról. Egyre többször szólítanak meg idegen férfiak, akik javarészt az apámim lehetnének. Miért csak náluk van esélyem? Sohasem jött még oda hozzám egy fiatal, helyes srác... bezzeg a férfiak. De azért felpillantottam a hang tulajdonosára. Rögtön tátva maradt a szám, ahogy megláttam a sötét szemeit. Mintha már feketék lennének. Lehetséges az?
- Na? - kérdezte, s érdeklődve mért végig.
- T.. tessék? Mit kérdezett?
Megcsóválta a fejét, majd megfogta a kezem és felrántott a padról. A lendülettől a karjaiban kötöttem ki, de ahogy láttam, őt egy csöppet sem zavarta. A padot vizslatta, aztán elengedett és körbe járta az ülőalkalmatosságot. Ujját az álla alá téve, gondolkodva járkált.
- Uram?! - szóltottam meg, úgy tűnt, mintha már el is felejtkezett volna rólam.
- Igen?
- Mit kérdezett tőlem az előbb?
- Oda figyelhetnél, ha hozzád beszélnek. - kimért volt, mogorva.
- Már megbocsásson, de azt teszek amit akarok. És ne beszéljen velem ilyen hangnemben, mert nem adtam rá okot. Más emberrel is előfordult mát, bizonyára magával is, hogy nem értette valaki kérdését. Akkor meg ne kezeljen már úgy mint egy idióta kisgyereket. - lázadtam fel. Persze nem volt olyan sértő megjegyzés, de nem tudtam megállítani a kitörni készülő dühöt. Talán nem is akartam. Miért ne zúdthatnám egy idegen nyakába? Úgy se találkozok vele, és különben is ellenszenves egy figura.
- De fel vágták a nyelved. Kis csitri. - flegmán nézett rám, majd cinikusan összefonta a melle előtt a kezét. - Nem tehetek róla, hogy fusztrált a szexuális életed. Bár, ahogy elnézem, nem is csoda...
Elöntött a düh. A kezem szinte magától szorult ökölbe. Mindenem remegett a dühtől. Ki ez a fickó? Hogy mer nekem ilyeneket mondani? Pimasz seggfej.
- Hülye barom. Mennyen haza és bassza meg a feleségét, ha van. Bár azon se csodálkoznék hogy otthagyta magát. Mert egy jó nagy seggfej.
Ennyivel le is zártam. Nem vártam meg, hogy visszaszóljon, inkább haza mentem. Még órákkal később is remegtem a dühtől. Soha életemben nem álltam ki magamért még a velem egykorúakkal sem, nem hogy egy felnnőtt férfival, aki minimum a harmincat tapossa.
Aztán eszembe jutott, ahogy a karjaiban tartott. Amikor neki estem, ahogyan felhúzott a padról. Nagyot dobbant a szívem és valahogy másképp égett az arcom. Megborzongtam.

A pokol kapuja

Izgatottan ugrottam ki az ágyból a vekker csörgésére, és hogy kellemesebben induljon a reggel, bekapcsoltam egy kis zenét a készülődéshez. Már elmúlt a tegnapi dühöm, bár ha eszembe jutott, azért görcsbe rándult a gyomrom.
Miután hosszas válogatás után kiválasztottam egy fekete pólót, egy hasonló színű nadrágot, és néhány díszítő elemet, mint például láncok és a szegecses karkütőim, s végül lerobogtam reggelizni. Direkt korábban keltem, hogy nyugodtan öltözhessek, és még meg is tudjak reggelizni. Marie és Carlos már a konyhában voltak. Beszéltünk néhány szót, aztán felvettem a táskám, de mielőtt kiléptem volna, megálltam egy percre. Talán erőt gyűjteni. Nem tudom pontosan....
- Apád büszke lenne rád. - szorította meg a vállam Carlos, egy szívből jövő mosoly íséretében. Sokkal jobban érzetem magam.
Igen. Apa biztosan büszke rám, odafönt is. És anyu is, csak... a munkája fontosabb. Végül is mindent miattam tesz. Hogy legyen pénzünk, hogy eltarthasson, hogy fenttartsuk a házat és finanszírozni tudja az egyetemet.
Ilyesfajta gondolatok kíséretében szálltam metróra, és fél órával később, nyolc előtt tíz perccel besétáltam a Chars Newton Edge Orvosi Egyetem hatalmas fekete kovácsoltvas kapuján. Ódon épület, gótikus stlusban épült. - állaptottam meg, ahogy befelé menet felpillantottam a bélletes kapura.
- Jé, de cuki a kesztyűd. - mosolygott a képembe egy lány. Tipikus hercegnő hangja volt, olyan nyivákolós, hisztis, idegestő.
- Ez... divat ujj. Nem kesztyű. De... azért köszi. - feleltem. No lám. Csak nem egy barátkozó egyed?
- Á, persze. Ismerem, csak nem jutott eszembe. Miranda Heesting. - nyújtotta felém rózsaszín lakkos, vékonyka ujjakkal ellátott kezét.
- Annabel Harper. -ráztam meg a felém tartott jobbot, majd próbáltam kedvesen mosolyogni.
- Jaj, annyira örülök, hogy barik lettünk. Tudod, sokan kerülnek, azt mondják sokat beszélek, pedig ha ismernék a családom akkor tudnák, hogy én beszélek a legkevesebbet, de mivel nincs túl sok barátom, senki sem ismerheti meg az én bolond családomat. - vihogott. És én azt kerestem, hol lehet ezt kikapcsolni.
Idegestő. Sokat beszél. De legalább próbál beszélgetni. Végig néztem rajta, mert egyszerűen csodálatosan nézett ki. Mintha valamelyik divatlapból lépett volna elő. És nem barátkoznak egy ilyen bomba lánnyal? Tényleg másabb, mint a gimi. Aranyszőke haja erőszakos hullámokban omlott a vállára, a szilikonnal feltöltött száján babarózsaszín szájfény csillogott, egy rózsaszín topp és egy árnyalattal sötétebb kabát, ami szinte semmit sem takart a karján kívül. A miniszoknyája talán a fél combomra, ha elég lett volna. A papucs, amit viselt, minimum tíz centis sarokkal volt megáldva. Érdekes egyéniség. Nem orvosnak való.
Körbe pillantottam a hatalmas aulában gyülekező népen. Minden féle - fajta emberből egy kisebb példány jelent meg. Mirandával sikeresen az ázsiai kisemberek között álltunk meg, ahol valósággal óriásnak tűnhettem a 178 centimmel. Mirandáról nem is beszélve. Persze nála csak a magassarkú volt a háttérben, de kiriktott. Nem csak a ruhájával és a szilikonozott dolgaival.
Ahogy észrevettem, a legtöbb diák fiú volt. Na igen, még manapság is sok ember vallja, hogy a nők nem orvosnak valóak... Hímsoviniszta barmok.
Kerestem egy ismerős arcot, mert ahogy hallottam a szembeszomszédunk, Kevin is ide jelentkezett. Vajon felvették? Lehetséges. Kevin okos srác, a gimiben is egészen jól tanult. Bár sokszor lefoglalták a fociedzések és a pomponlányok. Valahol, a szívem mélyén én is szívesen lennék Kevin barátnője, az esze, a gyönyörű, hibátlan arca, és a csodálatos bariton hangja miatt is.
Aztán megszólalt egy férfi hang, a hangfalakból. Mint pár perccel később kiderült, az igazgató, Charl Davis, beosztotta a diákokat egy - egy felügyelő tanárhoz, aki elksérte az új diákokat az osztálytermekbe. Mirandával az első sorokban foglaltunk helyet a hatalmas előadóteremben. Rengetegen özönlöttek be, ha jól számoltam, negyvenkettő az osztálylétszám, amennyiben beszélhetünk osztályról.
Egy új tanár lépett be a hatalmas barna ajtón, sietősen az asztalához rohant, majd lecsapta a kezében tartott dolgokat. Feltételezem a naplót, és az iratokat.
- Csönd legyen! - ordtotta el magát, és csak ekkor jöttem rá, hogy ez a tegnapi férfi, a parkból. Nem tudtam eldönteni, hoyg a düh öntött-e el, vagy inkább a bűntudat. Le hülyéztem a tanáromat. Remélem nem emlékszik rám.... - Nem tűröm a fegyelmezettlenséget. Ha valakinek pletyizni, meg dumálgatni van kedve, az hagyja el a termet. Ide azért jövünk, hogy tanuljunk. Ha ez meghaladja bármelyikőjük képességét is, az most azonnal hagyja el a termet. Azokkal együtt, akik nem készültek fel a vér látványára, arra, hogy hullákkal, más néven holtakkal fogunk gyakorolni. - síri csönd lett a teremben, még egy pisszenést sem lehetett hallani. Elismerően bólintott, madj az asztala elé sétált, és neki támaszkodott. Maga elé emelt egy lapot, amit nézegetett, hol közelebb hol távolabb tartotta az arcától, majd idegesen beletúrt a táskájának egyik kisebb zsebébe, és egy fekete keretes szemüveget vett elő, amit pillanatok alatt felhelyezett. Majd egy pillantást vetett a lapra, és egyet ránk. Ezt az eljárást megismételte párszor, majd újra megszólalt. - Ahogy látom, mindenki megjelent, de a biztonság kedvéért népszámlálást tartok, nehogy miattam kerüljenek rossz helyre. Szóval, Acu Shi..
- Acu Shichi. - állt föl a második sorban egy ázsia lány. Bizonyára jaán, a nevébőlítélve.
- Remek. - folytatta. - Abin Libam?
- Jelen?! - emelte fel a kezét egy kendőt viselő lány. A egész arcát eltakarta. Arab lenne?
- Annabel Harper. - elszorult kicsit a torkom, s mire megismételte, feltartottam a kezem. - No lám, Miss Harper. - vigyorodott el valami felismerhetetlen mosollyal, és én már előre tudtam, hogy rossz vége lesz ennek az évnek.
Aztán folytatta a névsorolvasást, és valóban mindenki itt volt, nem keveredtek össze az osztályok. A gyerekorvosok csak mi vagyunk. Sohasem álltam ki magamért, ezért többet bántottak, de úgy érzem, az is jobban megérte, mint a mostani alkalom. Niylvánvalóan rögtön nem rúgathat ki, csupán azért, mert baromnak neveztem iskolán kívül, de úgy gondolom, mindent megtesz majd a kirúgatásom érdekében. Apa, vigyél magadhoz.

Derült égből...

Benjamin Dawis. Ő a parkos fickó, az én tanárom és egyben a hóhérom is. Mint kiderült, gyermekorvosként dolgozott évekig, aztán áttért az oktatásra. Szerinte minden ember lehet orvos, de csupán néhányból lesz igazi orvos. Kezdetben nem értettük ezt az elméletet, de a hetek alatt rájöttünk. Amit tanultunk, folyamatosan visszakérdezte, ha hosszabb anyagról volt szó, másnap azonnal feleltetett. Előszeretettel bízta a véletlenre a feleltetést, miszerint az felel, ahol kinylik a napló. Na már most az én nevemnél miden egyes álló nap kinyílt az az átkozott napló. Persze sohasem vallottam kudarcot, mégis elátkozottnak éreztem magam.
Mirandának nem volt ilyen szerencséje. Már az első két hétben beszerzett néhány rosszabb jegyet, és az első havi ZH-ja is rosszul sikerült. Nekem négyes lett, a felelések többsége pedig ötös, tehát nem panaszkodom. Jól gondoltam, hogy haragszik majd rám a tanár úr.

- Ki tudja megmondani, hogy mi a külömbség a bárány és a rózsahimlő között? - tette fel a kérdést Dawson tanár úr.
Körbetekintett, de senki sem jelentkezett. Én tudtam, de még év elején elhatároztam, hogy nem leszek stréber. Csak akkor szólalok meg, ha kérdeznek, vagy ha úgy érzem, nem elég aktv az órai jelenlétem.
- Nos, senki? Ez roppantul kellemetlen, mert az öt éves unokaücsém vígan mesélné ezt el maguknak.
- Én tudom! - tettem fel a kezem végül. Nehogy már azt higyje, ekkora marha vagyok.
- Hallgatjuk, Miss Harper. - unottan fonta üssze karjait a mellkasa előtt, majd kényelmesen elhelyeszkedett a székében.
- A bárányhimlő lázzal jár, de sohasem szökik fel nagyon a láz. Átlagos a 38 fokos testhőmérséklet, amellyet gyógyszerekkel is lentebb vihetünk, vagy csupán vizesborogatással. A bőrön aprócska piros pontok jelennek meg, amelyek égenk és viszketnek. Elvakarásukkal örök hegeket véshetünk a bőrünkbe. A Rózsahimlő ezzel szemben sokkal nagyobb foltokat okoz a testen, a láz is gyakran 39 fölé mehet, amelyet már csak is injekcióval csökkenthetünk.
- Gyógymódok? - kérdezte, s reménykedve nézett rám. Biztosan azt hitte, nem tudom majd, de tévedett.
- Sok folyadék fogyasztás, meleg, és rengeteg alvás. A meleg izzaszt, és ez gyorsítja a gyógyulás folyamatát, valamint köztudott, hogy az alvás ideje alatt a test öngyógyító folyamatba kezd.
- Kiváló, Miss Harper. Látják? így kell ezt csinálni. Remélem mindenki jegyzetelt, mert holnap újra kérdezem.

Megdöbbenve foglaltam helyet. Megdícsért? Benjamin Dawis megdícsért? Akkor már nem haragszik? Bár, két hónap elegendő idő a megbocsájtásra. Eddig meg szivatott ezerrel, szóval remélem, hogy megbékélt. Néhány tudnivalót tudhattunk meg még az agyhártya gyulladásról, a kisbabák koponyájának beforrásáról, valamint a jó orvos ismérvéről. Miszerint a köpeny mindig vasalt, szép, tiszta, a nyakura akasztott sztetoszkóp elengedhetetlen. Valamint toll is mindig kötelező a zsebben, egy kisebb lámpa, amely toll méretű, egy kesztyű sem rossz ha van nálunk, no meg persze a természet sem hanyagolható. Főleg a mi szakmánkban. Hiszen egy gyerekorvos nem lehet pszichopata, mogorva "szutyok" , tanár úr szavaival élve. Egy orvosnak mindig tudnia kell mosolyogni, értelmesen beszélni, úgy hogy egy gyerek is megértse őt, valamint erőt adni a súlyosabb esetekben szenvedőknek.
Megszólalt a csengő negyed négykor, s mindenki pakolászva tovább állt. Én véletlenül lelöktem a tolltartómat, így pakolhattam először azt össze. Már mindenki kiviharzott, mire én is elkészültem. Miranda is egyedül hagyott. Ennyit arról, hogy együtt megyünk haza.
- Miss Harper? - szóltott meg Dawis tanár úr. Nem is vettem észre, hogy még bent van.
- Igen, tanár úr?
- Ne higgye, hogy minden maegváltozott, csupán végre olyat tudott, amit a többiek nem. - jelentette ki és össze is törte bennem a reménysugarakat.
- Nem is feltételeztem, tanár úr. De ha már itt tartunk, szeretnék elnézést kérni a mondandókámért. Tudja, sok dolog történt akkor és véletlenül pont magánál robbant a bomba.
- Ezt nem kétlem, de úgy vélem, jogosan haragszom magára.
- Nem lehetne végre békét kötni?
- Miért is?
- Megígérem, hogy rendesen tanulok majd, eddig is minden órájára készültem és továbbra is fogok.
- Ezt erősen ajánlom is. De sajnos lehetetlen, hogy megbocsássak. Ön megsértett egy tanárt, inkább annak örüljön, hogy nem tanácsoltattam el azonnal.
-Higgye el, nem én jártam volna rosszul, hanem maga. - tört ki belőlem, de már meg is bántam, hogy megszólaltam.
- Azt hiszi, hogy apuci pénzéből megbüntethet engem? Akkor közölném, hogy előbb fogyna el a drágalátos papa pénze... - magától mozdult a kezem és csaptam arcon Dawis tanár úrat. Mind a ketten meglepődtünk, nem is tudtam eldönteni, melyikünk jobban.
- Az apám már rég meghalt! Soha többé ne vegye a szájára őt! - ordítottam, majd remegő lábakkal, könnyes szemekkel, de elindultam hazafelé.
Ha eddig utált, akkor most gyűlölni fog, és el is felejthetem a diplomát, akár csak az orvosi kart is. Örökre. Az összes életkedvem tovaszállt a hülyeségem miatt. Nem értem, miért viselkedem így, miért merek neki visszaszólni. Gyűlölettel a szívemben aludtam el és azt kívántam, bárcsak jönne egy cunami, ami elmossa a házat és én álmomban megfulladok. De sajnos reggel mégis felkeltem.

Egy kis pletyi

Minden egyes nap görcsölő gyomorral mentem be a terembe, és szinte hegyként omlott le bennem a félelem, amikor is kijelentette Dr Hugo Frans, a boncmester, hogy Dawis tanár úr beteget jelentett, és az elkövetkezendő napokban helyettesítés lesz. De amikor már egy hét is eltelt Dawis pedig nem jelentkezett, én aggódni kezdtem érte. Ezt megosztottam Mirandával is, de ő csak kinevetett.
- Belezúgtál Dawis-be? - kérdezte nevetve, miközben  Leslie haját fonogatta. Éppen egy lyukas óránk volt, hála a mi szeretett osztályfőnökünknek.
- Jaj, Miranda. Ne idegesíts már. Tudod hogy nem érdekelnek a férfiak.
- Te leszbikus vagy? - ült fel elsápadva Leslie.
- Dehogy?! Csak nincs időm és kedvem sem az ilyen hülyeségekhez. Van éppen elég bajom, nem érdekelnek a pasik, sem a csajok sem.. senki.
- Pedig szerintem egészen helyes Dawis tanár úr. - jelentette be Miranda.
- Szerintem is. - szólalt meg Acu is.
- De lányok?! Benjamin Dawis tanár úr idősebb tőlünk, és különben sem illik ilyesfajta beszélgetéseket folytatni egy felnőtt férfiról, aki ráadásul az osztályfőnökünk. - csatlakozott a beszélgetéshez Abin. Köztudott volt, hogy ő hívő, hisz Allah - ban, és a törvényeik szerint él itt is. Hatalmas áldozat volt számára az is, hogy levegye a kendőjét. De különben kirúgták volna, szóval muszáj volt neki.
- Eszméletlenek vagytok. Ti öten vagytok lányok az osztályban, de komolyan mondom, rosszabbak vagytok mint a többi harminchét fiú. Szemet vetni a tanárra? Kibeszélni?
- Hány éves szerintetek? - kérdezte Miranda, nem is törődve Brandon -nal.
- Minimum negyven. - mondta Acu, majd a hasára fordult és sokkal több érdeklődést mutatott felénk. - Úgy hallottam, hogy elvállt.
- Gyereke van? - Miranda fantáziája egyre csak beindult.
- Nem tudom. Ezt is csak hallottam róla. Állítólag amikor elhagyta őt a nő, hónapokig csak ivott. Azért hagyta abba az orvoslást. Szerencséjére egy barátja állást ajánlott neki. Történetesen ez a jó barát az igazgató...
- Gregory Lake? - csattant fel Abin. - Ide hozott egy alkoholistát csak azért, mert a barátja?
- Ajj, srácok. Elég már. Ez csak egy pletyka. Lehet, hogy ez nem is így van. És különben is, nem tudjátok, mennyire megviseli az embert, ha csak úgy hirtelen elhagyják.
- Jaj, egyemmeg. Te már egy többszörösen elvállt családanya vagy? - viccelődött Miranda, de én nem nevettem.

Senkinek sem meséltem el, hogy apával mi lett. Nem kell nekik tudni. És különben se érdekel igazából senkit, ahogy engem sem érdekelnek ők. Itt a suliban barátok vagyunk, együtt lógunk, de semmi több. Egyedül Brandon az, aki átjön néha, hogy együtt lógjunk. Acu szerint rám akar nyomulni, Abin azt mondja, úgy tisztel, mint egy istent, ezért akar jóban lenni velem. Ezt nem igazán értettem, de zalán nem is baj. Nem érdekel, Brandon mit akar és mit nem. Csupán barátként tekintek rá, semmi több. És ha kell, neki is elmondom. De még nem érzem, hogy itt lenne az ideje.
A napok csak teltek és én egyre nagyobb bűntudatot éreztem. Hiszen a veszekedésünk óta nem jár suliba. Talán valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Ami megsértette, vagy ilyesmi. De hazafelé baktatva rájöttem, hogy semmit sem tudok róla. Azt leszámítva, hogy Benjamin Dawis - nek hívják, és itt, New York city -ben él. Valahol.

Pénteken nem volt kedvem haza menni. Unalmas otthon egyedül, így Brandon únszolására, elmentünk moziba. Igazából meg sem tudnám mondni, mit néztünk, mert abszolút máshol járt az eszem. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mi történt Dawis tanár úrral. Ha tényleg én mondtam valamit, abba belehalok. Mozi után elbúcsúztam ugyan Bran - től, de még mindig nem akarózott haza menni. Már jócskán csak tél volt, de hó még nem esett. Pedig közeleg a karácson, és még csak nem is esett. Mégis, a hideg ellenére olyan jó volt kint lenni. Elbotorkáltam a parkba és lassan sétálgattam. Többször is körbe mentem, de minden egyes körnél újabb és újabb emberekbe botlottam. A sokadik kör után hangos kiáltozás ütötte meg a fülem. Többen is füleltek, ahogy én is. Valamiért ismerősnek tűnt a hang, és egyre rosszabb érzésem támadt. Amikor a hang irányába rohantam, kénytelen voltam megbarátkozni a tudattal. A földön egy jócskán ittas férfi fetrengett, bűzlött a pia és a cigifüsttől. Felismerhetetlenségig koszos volt, és szőrös, mint aki hetekkel ezelőtt borotválkozott utoljára. Ez az ősembre, ez a hajléktalan külsejű szerzemény az én drága osztályfőnököm volt. Benjamin Dawis, személyesen.
Most mit tegyek? Kihívjam a mentőket? Vagy a zsarkat? Esetleg Brandon -t? Vagy a csajok közül valakit? Fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele.
De egyre hidegebb lett, az emberek megbámulták a tanár úrat, amiből arra következtettem, hogy hamarosan megjenellek a mentősök vagy a zsaruk, mert amilyen lenéző pillantásokkal mérték végig a földön fetrengőt, nem hinném, hogy szó nélkül tűrik. Most mit csináljak?

Az elsö csoda

- Mr Dawis?! - hajoltam oda jobb ötlet híján, hogy fölsegítsem. De a piaszag szinte arcon vágott. Megpróbáltam magam felhúzni, mivel ő kicsit sem segített. Csak magyarázott valami pénzről, amit elvesztett. - Benjamin?! Segítsen már egy kicsit, mert egyedül nem bírom felhúzni, - utasítottam, mire próbálkozott ugyan, de kevés sikerrel. Összeszedtem minden erőmet, és felrántottam, de a nagy lendületben majdnem hanyatt estünk.
- Haggyá' engem békén. Nem kell segíteni... - lökdösött el, amitől majd hogy nem újra elestünk, de még idejében elkaptam.
- Tanár úr?! - morogtam a fülébe, nem akartam hogy más is meghallja.
Hangosan ordibált, míg kiértünk a parkból. Ekkor eszembe jutott, hogy haza mégsem vihetem?! Ezért beletúrtam a zsebébe. Rögtön a pénztárcája akadt a kezembe, amiből nagy nehezen előkotortam a lakcímkártyáját, hogy megtudjam, hol is lakik. Hál' istennek nem lakott túl messze a parktól, de azért az a rövidke séta is fárasztóbb volt egy Hagins -sal való tesi órától. Hagins a gimiben volt a testnevelő tanárom. Katonai szolgálatot tett, és még mindig abban a hitben élt, hogy a seregben szolgál, így minket is eképpen edzett. Egy magam fajta daginak maga volt a pokol. De valahogy csak túl éltem.
- Végre... - sóhajtottam fel, ahogy felismertem a házszámot. Már sötét volt, így nem nagyon tudtam megcsodálni, de egy bérház volt, és ahogy olvastam, Mr Dawis a harmadikon lakott. Ez még egy nagyobb kihívást okozott, de sikeresen felmásztunk. Együtt.
Az ajtónyitással is akadt egy kisebb problémám, mert míg a zárral küszködtem, a tanár úrat a falnak támasztottam. Ő azonban lecsúszott és ott is maradt. Négykézláb mászott be a már sikeresen kinyitott ajtón. Villanyt kapcsoltam, és körbe néztem, míg Benjamin felmászott a kanapéra. Amint párnát ért a feje, el is aludt.
A bútorok drága holmik voltak, több híres kép is lógott a falon. Nem is gondoltam volna, hogy ért a művészetekhez is, vagy hogy érdeklik egyáltalán. A konyha és a nappalit csak egy fél fal választotta el, ami pultként szolgált. A konyhába mentem először és egy pohár paradicsomlevet töltöttem, majd visszatértem Ben - hez.
- Benjamin? Uram? - bökdöstem, mire csak nyöszörgés volt a válasz. - Ben?! Az isten szerelmére, keljen fel.
- Mi van már mit ordibálsz itt nekem? - kérdezte enyhén kómás állapotban. A szemeit ki sem nyitotta. De mivel felébredt, belétukmáltam a löttyöt. Fintorogva tolta el a kezem, majd szencségelt párat, míg felsegítettem a kanapéról, és a fürdő keresésére indultunk. Sikeresen megtaláltam, és be is vittem Benjamin -t. A kád szélére ültettem, de fél kézzel tartanom kellett, mert különben be esett volna.
- Kapaszkodj a nyakamba... - utastottam, amit félig meddig teljestett. Megölelt, már amennyire tudott, én meg addig sikeresen előhalásztam a zuhanyrózsát, majd kicsit lentebb engedve a fejét, lemostam hidegvízzel. Természetesen sokat emlegette anyukámat, az istent és az ő hívei közül is felsorolt párat, de végül sikeresen megtörtént a józanítás. Persze nem tettem csodát, csak annyira lett jobban, hogy meg tudott állni, ha arra kértem. Igaz, dőlöngélt, de legalább már nem feküdt le vagy esett össze azonnal. A nagy fürdetésben vizes lett a ruhája is. Mivel így nem hagyhattam, elkezdtem gombolni az ingét. Érdekes képett vágott. Szerintem azon próbálta törni a fejét, hogy ki is vagyok. Vagy is én egészen addig azt hittem, amíg meg nem csókolt. Csak épp hogy összeért az ajkunk, eltoltam magamtól.
- Mi a fra... - de ismét megcsókolt, most már kicsit tovább. - Hagyd abba. Ez nem vicces. Részeg vagy... - magyaráztam, míg az ingével bajlódtam, aztán nagy nehezen leszedtem róla. Arra nem is számítottam, hogy Mr Benjamin Dawis négy csuda szexis kockával rendelkezik, és egészen kidolgozott testtel. A karjai is izmosak voltak. Eddig fel sem tűnt. Persze érthető. Folyton csak azokba a nagyapám kori öltönyökbe jár. Felpillantottam az arcára, kíváncsi voltam, milyen az arca, ha nem komoly, vagy mérges.
Csúnyán kudarcott valott az ízlésem, és a látásom is. Eddig az sem tűnt fel, hogy ilyen helyes. A vizes hajából néhány kósza tincs az arcába omlott, amit ösztönösen elsimítottam onnan. A szemei szürkék voltak, és az alkoholtól elködösültek, de mégis szépek. Az arcvonásai élesek, férfiasak. Ami külön figyelmet érdemelt, az a szája volt. Egészen fakó piros, vékony és ívelt. Egy kisfiú ajkaihoz tudtam volna hasonlítani. Ekkor újra megcsókolt. Nem ellenkezdtem, mert bár bolondnak éreztem magam, de kíváncsi voltam, milyen vele csókolózni. És jó volt, rohadtul jó. Egyre vadabbul csókolt, néha - néha meg is harapott, de nem zavart. Aztán nyelvével végig simított az ajkamon. Tudtam, mit is jelent ez, bár életemben először csókolt meg valaki. Utat engedtem hát kíváncsi nyelvének, ami vadul ficánkolva járta körbe a szájüregemet, minden egyes fogamon áttérve. Mindenem bizsergett, a térdeim remegtek, s kénytelen voltam megkapaszkodni. Nyakára fontam a karom, mire ő a derekamat fogta át. Ez is meglepett, de az mégjobban, hogy a háló felé indultunk. Tolt maga előtt, és nekem sem erőm, sem kedvem nem volt megállítani. Húsz éves létemre még mindig szűz vagyok, életemben először érint férfi, ahogy csókolózni is most csókolóztam először.
Nem ellenkeztem, amikor egyesével gombolni kezdte a felsőm gombjait, aztán lehúzta rólam. Majd a melltartóm kapcsolásánál már próbáltam eltakarni magam, de egy felismerhetetlen vigyor kíséretében az ágyra lökött, és mire észbe kaphattam volna, már csókokkal bombázott mindenütt. Elöntötte az arcomat a vér és szinte a fény sebességtől is gyorsabban folyt az ereimben, az egész testem bizsergett, és valósággal égett, ahol hozzám ért. Újra csókot kért, s míg nyelvünk egy vad táncba kezdett, lefejtette magáról a nadrágot és minden mást is, majd én következtem. Már csak az aprócska fájdalomra eszméltem, ahogy egy hirtelen mozdulattal a magáévá tett. Még egyszer megcsókolt, majd kezdetben lágy ritmust vett fel, ami egyre gyorsabb lett. Néhány perc elmúltával már semmi féle fájdalmat nem éreztem, csak a boldogságot, ami szinte szét feszített. Azt hittem szétrobbanok a gyönyörtől. Minden csupa csók lett, vad ringás, és forró érintés. Aztán bekövetkezett a mident elsöprő, hatalmas gyönyör, ami mindkettőnket egyszerre ragadott el.
Hosszú percekig csak szapora szuszogásunk törte meg a szobára ülő csöndet. Mázsás súlynak éreztem magamat is, az meg már szinte fel sem tűnt, hogy ő is rajtam van. Mindkettőnk szíve hevesen kalapált, akár egy dob, amit egy rock koncerten püfölnek. Érezni a bőrömön az ő szívének dobbanását, boldogsággal öntött el.
Nem tudom mi lesz később, vagy mi lesz holnap?! Azt sem, hogy miért tettük ezt, és miért engedtem, csak egyetlen egy dologban voltam biztos. Sehol máshol nem akarok most lenni, mint itt, Benjamin Dawis ágyában, vele... és hallgatni az egyre lassuló szívverését, a megnyugvó szuszogását. Érezni a forró bőrének puha érintését az enyémen. Még a szakálla sem zavart, ahogy a vállamra helyezte szúrós arcszőrzettel ellátott állát. Csak feküdtem, és kiélveztem ezt a csodát.

Tiszta lappal

Fáradtan ébredtem, és megviselten, mégis egy különleges érzés kerítetett hatalmába. Megmagyarázhatatlan, de mégis jó. Melegség öntötte el a szívem, amikor felébredve megláttam magam mellett Benjamin -t. Persze semmi komoly nem történt, csupán alkoholittasan lefektetett. Ez még nem ok arra, hogy szerelmet valljon nekem. Nem is várom, de úgy érzem, meg tudnám szokni, hogy minden reggel mellette ébredjek.
Miután felöltöztem, nyújtóztam egy hatalmasat, majd a konyhába indultam. A gyomromban erős fájdalom vert tanyát. Azt hittem éhes vagyok, de amikor lementem a közeli boltba és a reggelinek valóra vadásztam, hányinger fogott el. Mégis csak vettem néhány Croisson -t, egy kis tejet, mert köztudott, hogy jó a másnaposságra. Aztán visszaindultam. Épp megterítettem, amikor elő mászott Ben.
- Jó reggelt. - mosolyodtam el, ahogy megláttam a nyúzott, másnapos fejét.
- Reggelt. - felelte alig hallhatóan, majd helyet foglalt az egyik széken és én elé pakoltam mindent. - Tej? - nézett fel rám. - Minek nézel? Kisfiúnak?
- Nem. De ha nem tudnád, jó a gyomor égésre, és a másnaposságra. És gondolom, hogy a tegnapi alkoholszinted után kellőképp fáj a gyomrod, és a fejed is. Szóval nem halsz bele, ha megiszol egy pohár tejet.
Morcosan emelte fel a bögrét, majd egy húzásra kiitta annak tartalmát. Mégis csak egy kisfiúra emlékeztetett. Mintha valami orvosságot akarnék belétukmálni, fintorog. Mint egy öt éves kisfiú. De jól áll neki. Aranyos.
Némán figyeltem, ahogy megreggelizik, de én nem tudtam egy falatot sem lenyelni. Csak egy doboz energiaitalt gyűrtem le, hogy hazáig eljussak. Mikor végzett, eltűnt a fürdőben, én addig elmosogattam és egy kis rendet varázsoltam neki. Egy órával később a régi formájában láttam viszont. Eltűnt az ősember kinézet, mindenét rendbe szedte és egészen normálisan nézett ki.
- Most már mennem kell. - mondtam, és már a cipőmet húztam. Oda állt felém és az ajtófélfának támaszkodott. Biztosan kellemetlenül érzi magát - futott át az agyamon, így még hozzá fűztem. - Ne félj, minden ami történt és amit láttam, köztünk marad.
- Köszönöm. - motyogta. - Mindent.
Rámosolyogtam, majd elindultam haza. Kicsit csalódott voltam, de ugyan akkor vidám is. Milyen az élet "felnőttként"?! Nem vagyok szűz, akkor most már miben is vagyok más? Hát semmiben. De nem bántam meg, amit tegnap este tettünk. Én legalább is nem. És ami kicsit segített, hogy egészen romantikus volt, azt leszámítva persze, hogy részeg volt. De sokat csókolóztunk, simogatott, cirógatott és bár nem hiszem, hogy kellőképp foglalkoztam vele, hiszen az egész új volt nekem, de azért próbáltam viszonozni a kedvességét.
Haza érve már ragyogott a ház, Marie reggelivel várt és Carlos is ott ténykedett a konyhába, mintha csak engem várt volna. Nem voltam éhes, de azért benéztem hozzájuk, és még gyógyszert is akartam kérni, mert a gyomorfájás egyre erősebb volt.
- Jó reggelt. - mosolyogtam angyalian. Vajon mit gondolnak, hol voltam?
- Jó reggelt, Anna. - felelték hozzám hasonló ábrázattal, majd Marie egy tányér gabonapelyhet tett elém.
- Köszönöm Marie, de már reggeliztem. - hazudtam. Nem kell neki tudni, hogy már két napja szinte semmit sem ettem.
- És mégis hol?
Na most légy okos?! El gondolkoztam, mit is kellene hazudnom. Valamelyik lányra kell fognom... igen, megvan!
- Mirandánál aludtam. Este felhívott, hogy szakított vele Jason, és kellett neki egy kis lelki támasz. Átmentem és vígasztaltam kicsit. Megettünk egy rakás csokit meg fagyit meg minden hülyeséget, aztán megnéztük a Titanic -ot, amit végig bőgött, aztán elaludt valahogy, de már túl fáradt voltam, hogy haza jöjjek, ezért ott maradtam vele. Reggel pedig ettünk Pizzát. Szóval tele vagyok.
Gyanúsan méregettek, többször is összenéztek, de végül el mondták, mennyire sajnálják szegény Mirandát, és hogy milyen kedves vagyok, hogy rögtön a barátnőm segítségére siettem. Bezzeg ha tudnák, milyen rendes kislány vagyok...
Késő délután enyhült a hasfájásom, de már nem voltam fáradt. Kimentem egyet sétálni a városba. Csak úgy lézengtem, élveztem a hűvöskés levegőt. Annak ellemáre, hogy már lassan November van, hónak nyoma sincs.
Furcsa volt, amikor eljöttem. Ő nem ilyen. Arrogáns és gonosz, most mégis tényleg hálásnak tűnt. "Mindent" ?! Ezt mire értette? Mármint, a mindenbe a szex is beleértendő? Csak egy szolgáltatás? Talán... talán azt hiszi egy kurva vagyok? Egy örömlány? Jesszusom?! Azt hiszem, beszélnem kellene vele.
- Annabel? - ismerős volt a hang, aki szólított, de hirtelen nem jutott eszembe ki az, így érdeklődve fordultam meg. A doki mosolygott és integetett nekem. Vele is csúnyán bántam, pedig így, visszagondolva nem volt olyan gonosz. Aggódott értem. Csak ennyi. Én meg szemét voltam. Mint mindig, mindenkivel.
- Emlékszel még rám? Dr Andrew Spencer vagyok...
- Igen, tudom. Emlékszem. - megvártam, hogy utol érjen, majd rámosolyogtam a legkedvesebb és bocsánatkérő mosolyommal. - Nagyon sajnálom, uram. A múltkori viselkedésemet... - magyaráztam.
- Ugyan?! - legyintett egyet, majd egy tündéri mosollyal nézett le rám. Csak most tűnt fel, milyen magas. Egy vagy egy és fél fejjel magasabb. - És ne uramozz, kérlek. Hívj csak Andrew -nak. Bár nem látszik, nem vagyok olyan öreg...
- Rendben.
- Hová igyekszel?
- Csak sétálgatok. Olyan kellemes most ez a friss, hideg levegő.
- Hát, én nem igazán bírom a hideget. Most is majd meg fagyok, de végeztem a kórházban, szóval hazafelé tartok.
- Ma is dolgozott?
- Persze. - mosolygott, miközben egymás mellett sétáltunk. - Attól mert szombat van, nekem mmég munkaidő. Ha az orvosok szabadnapot vennének ki szombat - vasárnapra, megállna az élet.
- Ez igaz...
Olyan hülyének éreztem magam. Biztosan egy kis buta libának tart... Óvatosan felé sandítottam, de rögtön le is buktam, mert ő is akkor nézett le rám, így találkozott a tekintetünk. Mind a ketten zavartan nevettük el magunkat. Kezdem úgy érezni, hogy ennek a pasinak tényleg be jövök.
- Egyébként... - kezdtem bele óvatosan - mennyi is az a nem túl öreg?
Először is kinevetett. Az arcom rögtön elpirult, éreztem, hogy lángol. Túl átlátszó vagyok?!...
- Harmincnégy. - mondta aztán, mikor nevetése enyhült valamennyit.
- Az tényleg nem sok...  én többnek tippeltem. - bukott ki belőlem, így ismét csak vérvörös lettem. Nem megy nekem ma a beszélgetés. - Izé... nem úgy értettem...
- Semmi baj. - mosolygott. - Tudom, hogy idősebbnek nézek ki. Ez többnyire a túlhajszoltság miatt van. Tudod, kevés orvos van a kórházba, ezért a legtöbbünk dupla annyit van bent.
- Huszonnégy óra? - pillantottam fel.
- Igen, előfordul... de van hogy többet is. Bár engem nem zavar, mert szeretem a munkám... és családom sincs, hogy várjanak haza... de van akinek sokkal rosszabb. - keserűnek tűnt a hangja. Bizonyára magányos... de ki nem?! Sok ember érez így világszerte.
- Nincs kedved feljönni egy teára? Itt lakom. - mutatott fel egy épületre. Nagyon magas volt. Remélem a földszinten lakik, mert semmi erőm sincs felmászni a tizen - huszon akárhanyadikra. - A tetőlakás az enyém. De van lift.
Mintha csak meghallotta volna, mire is gondolok. Vagy talán látszott rajtam, milyen kétségbeesett vagyok?
- Rendben. De csak egy teára, utána sietek haza. Carlos -nak megígértem, hogy hétre otthon vagyok.
Bementünk az üveg ajtós épületbe. Egy komornyikszerű tárta ki előttünk a makolátlan tisztaságú ajtót, és míg a vörös szőnyegen vonultunk, a nevén köszöntötte Andrew -t, persze a kellő tisztelettel. Biztos régóta itt lakik. A portás is üdvözölt minket, majd a lift előtt megálltunk kicsit. Több öltönyös férfival elegyedett beszélgetésbe, aztán megjelent néhány állatbundás nő is. Látszott rajtuk, hogy előkelő népség. Anya is előszeretettel húz magára ilyen göncöket, pedig jól tudja, mennyire utálom őket. Állatkínzás. Sok állatot ölnek meg a bunda miatt, hogy utána itt illegesség magukat benne. Egy nő tekintetét kaptam el, aki Andrew mellé állt és szinte rámászott.
- Jaj, Andrew. Ki ez a kislány? Talán sütemény árus? Olyan édes vagy, hogy segíteni próbálsz mindenkinek.. - mondta mézes - mázas hangján, miközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
A haja vörös volt, két kunkori tincs keretezte az arcát, a többit feltúzte egy kagyló formájú hajtűvel. A szemei borostyánzöldek voltak, és hasonló árnyalatú festékkel volt kifestve. Az ajkán vérvörös rúzs ékeskedett, ami szerintem túl feltűnő volt a fakó bőréhez, de bizonyára ő direkt kente fel. A ruhája is borostyánzöld volt, flitterekkel díszítve, és persze a bunda. A lábán egy igen magas szandált viselt, de be kellett látnom, hogy gyönyörű lábai voltak benne. Szeretnék én is ilyen lábakat. De hát ez nekem sohasem fog megadatni. Ahogy a tökéletes alak sem, sem a nagy mellek.
- Anna nem süteményárus, Natasha. Egy barátom. - felelte Andrew, majd eltolta magától a nőt és megragadta a karom. - Gyere, siessünk. - súgta oda, s már a liftben is álltunk.
Záródtak az ajtók, a drága Natasha meg kint maradt. Andrew csak vigyorgott, én meg fel tudtam volna robbanni. Annyira lefoglalt a nő kinézetének elemzése, hogy fel sem fogtam, amit mondott. Kislánynak nevezett, sütiárusnak? Ezt a következtetést a kövérségemből vonta le? Bosszantóak a felnőttek. Talán tényleg gyerek vagyok még... de csak agyilag vagy lelkiekben. Testben semmi esetre sem.

Csak egy tea

Kíváncsi voltam, milyen lehet a háza. Már maga az épület is az eleganciát tükrözte, de nem gondoltam, hogy ilyen jól keres egy orvos. A tetőlakáshoz érve tátva maradt a szám. Ahogy kitárult előttem a vastag bejárati ajtó, puccosabbnál - puccosabb bútorok villantak fel. Ami legelőször szembe ötlőnek hatot, az a szembe falon lévő hatalmas plazma TV, és a mindenféle elektronikai kütyü. Hifi, DVD, Play Station, meg minden. Hatalmas terek voltak, de a bútorok is hasonló méretekkel bírtak. A kanapén egy egész focicsapat is elfért volna, a konyha volt a stadion. Azonnal beleszertettem a márványlapos pultba, és az étkező is tetszett. Kellemesek voltak a színahtások, a szobák falainak színei és a bútorok is.
- Mit kérsz?
- Teáról volt szó... - emlékeztettem, miközben levettem a kabátomat és a sálamat.
- Ja igen. Epres? Banános? Erdei gyümölcs? Vagy valami gyógynövényeset szeretnél?
- Ha van valami olyanod, ami jó gyomorfájásra, akkor igen, gyógynövényeset.
- Rendben. Addig nézz szét, nyugodtan. Érezd magad otthon. - felelte mosolyogva, majd a konyhában kezdett pakolászni.
Igy is tettem. Körbenéztem mindent. A hálón keresztül a fürdőt, ahol elámultam a hatalmas fürdőkádon, majd a dolgozószobájában mélyedtem el, ami valóságos könyvtár volt. Rengeteg könyve volt, több tízezer. Nem csoda hogy minen oldalon könyvespolcok álltak. Aztán kitévedtem a teraszra. Hihetetlen szép volt a kilátás. Szinte beláttam egész New York -ot. Már jócskán sötét volt, de minden fényben úszott.
- A város fényei csodálatosak. - mondta Andrew, amikor mellém ért. Kicsit megijesztett, de rámsolyogtam és elvettem a felém tartott gőzölgő bögrét.
- Igen, azok. Hihetetlen hogy itt laksz...
- Miért? - kérdezte meglepődve.
- Én.. tudod... - nem tudtam hogy megfogalmazni, így hát kimondtam amit gondolok. - nem gondoltam, hogy egy orvos ilyen sokat keres.
Kinevetett. Megint. Tényleg nagyon butának érzem magam. Folyton olyat mondok, ami miatt kinevet. De aztán lassacskán csillapodott a kacaja és belekortyolgatott a teájába.
- Tudod, nem mindig voltam orvos. - mondta aztán elkomolyodva.
- Bankot raboltál? - kérdeztem megjátszott ijedtséggel.
- Nem, azt azért nem. De volt néhány olyan munkám... amire nem vagyok büszke. - mondta. - De ne mindig rólam beszéljünk. Mesélj, te mivel foglalkozol? Vagy tanulsz még?
- Igen, tanulok. Az orvosira járok.
- No lám, egy növendék. - mosolygott rám. - És melyikbe jársz?
- A Chars Newton Edge Orvosi Egyetemre. - feleltem, majd belefé indultam. Kicsit hideg volt pulcsiba. Andrew követett.
- És hogy megy a suli? Biztosan túl vagy már néhány ZH -n és vizsgán...
- Igen. Rengeteget kell tanulni, de persze ezzel nincs gond. Két négyesem lett, a többi ötös eddig. Bár a boncolásnál adódnak gondjaim.
- Nem bírod a hullákat? - mosolyodott el.
- Nem.. vagy is de. Nem velük van a gondom, csak a fertőtlenítő meg tartósító szagával. Mindig begörcsöl tőle a fejem.
- Meg kell szokni. Hidd el, hozzá szoksz majd, csak idő kell. Én is sokat szenvedtem vele, de már észre sem veszem. Sokan mondják, hogy kórház szagom van, de én észre sem veszem.
Én sem éreztem, így mikor leült mellém a kanapéra, oda hajoltam hozzá, hogy megszagoljam.
- Tényleg... - állapítottam meg fintorogva. Utálom ezt a szagot. - Akkor én is folyton ilyen büdös leszek?
Megint csak nevetésben tört ki.
- Úgy, szóval büdös vagyok?! - még mindig csak nevetett, de próbálta eljátszani a sértődöttet.
- Nem úgy értettem... - kínomban már én is csak nevetni tudtam.
Sokáig beszélgettünk, és fel sem tűnt, hogy már fél kilenc van. Öltözködni kezdtem, majd elbúcsúztam. Rohantam hazáig, és reméltem, hogy Carlos még ott lesz. Teljesen elfeledkeztem róla. Egészen normális ez az Andrew. Szimpatikus hapsi, annak ellenére, hogy tízenakárhány év van köztünk. Vicces és kedves.
- Azt hittem már bajod esett. Minek találták fel szerinted a mobilt? - szúrt le Carlos, épp hogy beértem a házba. Carlos, apa régi barátja volt, talán a legjobb. Apa halála után velünk maradt, és idő közben beleszeretett Marie -ba, a házvezetőnőnkbe. Egyébként minden kerti munkát ő végez, így kertész féle lett nálunk, vagy gondnok. Ilyesmi. Persze fizeti őket anya, de Carlos pénz nélkül is elvállalná. Szeret engem, anyut már kevésbé. Bár ezzel a ház többi alkalmazottja is így van. Szerintük nem helyes, hogy hét éves korom óta gyakorlatilag a cselédek nevelnek.
Megbeszéltük a holnapi partit, amit én szerveztem anya hazaérkezésére. Carlos segített az italok megrendelésében, Marie az ételekkel foglalkozott, a többiek pedig a vendégekkel foglalkoztak. Én igazából semmit sem tettem, csak kitaláltam az egészet.
Amikor letusoltam, és lefeküdtem, rájöttem, hogy elmúlt a hasfájásom. Talán Andrew teájától. ~ jutott eszembe, de már nem tudtam végig gondolni, mert szinte azonnal elnyomott az álom.

Kellemetlen meglepetés

Reggel nem akarózott kimászni az ágyból. Ismét fájt a gyomrom, és hányingerem is volt kicsit. A vekkert kinyomtam, de nem tudtam visszaaludni. Csak feküdtem és a halálért fohászkodtam, mert alig bírtam mozogni. Aztán megérkezett a megmentőm Marie személyében.
- Ébresztő, kishercegnő... - próbált ébreszgetni.
- Fel vagyok... - nyöszörögtem. - Kérhetnék egy fájdalomcsillapítót?
- Mi fáj, kincsem? - hajolt oda hozzám aggódva.
- A gyomrom. Szerintem ettem valami rosszat...
- Mindjárt hozok neked valamit. Addig öltözz fel. Édesanyád egy órán belül megérkezik, szóval a vendégek is.
- Rendben.
Minden erőmet összeszedve kimásztam, majd felerőszakoltam pár ruhát magamra, és leslattyogtam a konyhába. Marie pont akkor indult vissza hozzám a gyógyszerrel, így gyorsan elkértem és bevettem. Aztán elkezdtek szálingózni a vendégek. Mindenkit ismertem, hiszen javarészt a család barátai voltak, néhányan apu munkatársai közül is eljöttek. Mr Murdoc, apa régi főnöke egy igen fiatal lánnyal érkezett, akit rögtön be is mutatott nekem.
- Anna, ő itt a kislányom, Tiffani. - mutatta be az afro - amerikai lányt, én meg szégyeltem magam, hogy rögtön a legrosszabbra gondoltam.
- Nagyon örülök, Tiffani. Annabel Harper vagyok. - mosolyogva kezet fogtunk, majd beszélgetni kezdtünk.
Mr Murduck nem sokat változott. Ugyan olyan bohóc, mint régen. Emlékszem, kiskoromban is folyton vicceket mesélt, és szórakoztatta a népet. Most is a középpontba került. Aztán végre haza ért anya is. Mindenki köszöntötte, én is a nyakába ugrottam. Már nagyon hiányzott. Meglepődött azon, hogy bulit szerveztünk neki, de ahogy láttam, örült neki. Azonban úgy volt, ahogy régen a telefonba mondta. Egy fiatal srác is vele volt. Nem hiszem hogy sokkal idősebb lenne tőlem. Talán pár évvel. Fiatal, helyes és bizonyára ő is színész.
- Anna, és drága barátaim. Had mutassam be nektek a férjemet, Daniel Low- ot. - mondta anya, majd a srácra mutatott.
Mindenkinek leesett az álla, akár csak nekem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek?! De hisz jóval fiatalabb a srác, és talán amiatt is szíven ütött, mert azt hittem, anya szerette apát és még most is szereti. De, ezek szerint tévedtem. Kedvem lett volna leordítani, vagy bőgve elrohanni, mégsem tettem.
Amíg anya átöltözött, elbeszélgettem kicsit ezzel a Daniel -lel. Nem is tévedtem sokat. Huszonnégy éves, anya harminckilenc. Színész a srác, bár nem sok filmben szerepelt még. Ami feltűnt, hogy úgy nevet, mint egy ló. Nem is nevet, inkább nyerít. Amikor már anya is csatlakozott, úgy viselkedett mint egy első szerelmes tini. Egyfolytában anyát csókolgatta, ölelgette és fogdosta a fenekét. Én éreztem magam kellemetlenül helyettük. Ezért hát elrendeltem az ebédelést, még ha csak tizenegy óra is volt. Az asztalnál legalább nem fogdossa, vagy ha igen, nem látják a többiek. Rengetegen voltunk, így Marie -nak és a többi szolgálónak egy perc nyugta sem volt. Amikor feltálalták az előételt, rögtön a borokért indultak és töltögették a poharakat.
- És mond csak, Anna... - szólított meg Daniel. - hol is tanulsz most?
- Az orvosira járok. - feleltem.
- Nem is tudtam... - szólt közbe Mr Murduc is.
- Gratulálunk. - csengett egyszerre mindenki hangja.
Anyura pillantottam, aki csak megdöbbenve pislogott rám. Nem értettem miért...

Miután mindenki jól lakott, beszélgettünk még, anya rengeteget mesélt az új fimjéről és a vendégek orrára kötötte, hogy mindenkinek kötelessége megnézni a filmet. Egy elkényeztetett úrihölgyet játszik benne, aki a három húgával él egy farmon és próbálnak gazdag férjet találni, de anya filmbeli karaktere egy szegény asztalosba szeret bele. Érdekesnek ígérkezett, bár nem szeretem az ilyesmi filmeket, mert tudom, hogy csókolózás és szeretkezés is van bennük. Azt meg azért mégsem szeretném látni. Több okból sem.
Lassan elbúcsúztak az emberek, de én már nem vártam meg. Felmenekültem a szobámba, mert a gyomrom iszonyatosan fájt megint csak. Talán túl sokat ettem, ami nem lehetetlen, hisze ötfogásos volt az ebéd. Azt hiszem egy hétig semmit sem fogok enni.

De én szeretném...

A napok teltek és kénytelen voltam megszokni, hogy Daniel mostantól a családunk része. Anyuval beszélgettünk néha - néha, de sokat kellett tanulnom. Ben, vagy is Mr Dawis visszatért, és gőzerővel haladtunk, pótoltuk a lemaradást. Több alkalmat írtak elő a boncolástanhoz, tehát erősítenem kellett magam. De a gyomrom szinte majd hogy nem minden nap fájt. Andrew -val is gyakran összefutunk az utcán. Szimpatikus pasas, és segít a tanulásban. Elmagyarázza, amit nem értek.
Újabban feltűnt, hogy Ben -nek hívom Mr Dawis -t. Pedig semmi okom sincs rá. A suliban nem szekál már annyit, de azért sokszor felszólít vagy kérdez tőlem valamit. Viszont olyan, mintha kerülne. Nem beszél velem az órákat leszámítva, még csak rám sem néz. Kerüli a szemkontaktust. Nem okozott túl nagy gondot a felismerés, hogy megbánta az egészet. Gondoltam, hogy ez lesz, hiszen részeg volt, én mégis csalódottnak éreztem magam. És hiányzik. Ha nem is pont ő maga, az az érzés, amit akkor, reggel éreztem, ahogy ott feküdt mellettem.
Egy nap, úgy döntöttem, benézek hozzá. Otthon David és anya kettesben akartak maradni, ezért elindultam Ben házához. Felsétáltam a harmadikra és most egészen könnyen ment. Persze másabb, amikor egy nyolcvan kilós embert is te viszel fel a te száz akárhány kilód mellett. Kopogtam, de nem jött válasz. Aztán csöngettem. Kettő után lépteket hallottam, majd pár perc csönd, végül nyíltak a zárak és kitárult előttem az ajtó.
- Mit akarsz? - jött a nem is olyan kedves fogadtatás.
- Csak látni. - feleltem, de rögtön belepirultam. Hogy én mekkora marha vagyok. - Beszélni. - javítottam ki magam, bár már nem sokat értem vele. Furcsán nézett rám, olyan rosszallóan, de végül utat engedett és én gond nélkül besétáltam. Levettem a kabátomat, és a többi melegítésre szolgáló ruhadarabot, majd kényelembe helyeztem magam a kanapén. A levegő állot volt bent, és úgy nézett ki az egész lakás, mintha atombomba robbant volna, de nem akartam erre felhívni a figyelmét. Bizonyára nyomós oka van mindennek.
- Szóval... - kezdtem bele. - Tudom, hogy kellemetlenül érzed magad, de... nem kell. Mondtam, még akkor, hogy ne foglalkozz a történtekkel. Már rájöttem, hogy semmit sem jelentett neked és azzal is tisztában vagyok, hogy akkor nem voltál... beszámítható állapotban. Szóval semmi probléma.
- Rendben, köszönöm.
- Amúgy hogy vagy? - kérdeztem pár perc kínzó csönd után.
- Élek... - jött a mogorva válasz.
- Azt én is látom. Elég sápadt vagy... eszel rendesen?
Meglepődve pislogott rám. Vagy a tegezésen lepődött meg így, vagy azon, hogy észre vettem. Nem tudom.
- Nem igazán. Nincs kedvem főzni...
- Ahogy takarítani sem. Várj egy kicsit.... - mondtam, majd előkotortam a jegyzetfüzetemet és egy tollat, majd írtam egy listát, amit a kezébe nyomtam. - Tessék. Menny le a boltba, vedd meg ezeket. Főzök neked valami ennivalót.
- Nem szükséges.
- De igen. - feleltem ellentmondást nem tűrve, mire ő csak morcosan felállt, és szedelőcködni kezdett.
Míg ő vásárolt, én összerámoltam a lakásban és betettem egy adag mosnivalót. A mosogatásnak is neki kezdtem, de addigra haza ért. Mivel egyszerre csak egy dolgot tudtam csinálni, én adtam a parancsokat, hogy mit csináljon. Én mosogattam, ő pedig zöldségeket pucolt és darabolt. Aztán átvettem a szakácsszerepet, de neki is segédkezni kelletett. Furcsa mód megint olyan volt, mint akkor éjjel. Nem mogorva, nem elutasító. Olyan volt, mint egy átlag ember. Néha még mosolygott is. Természetesen szóval tartottam, kérdezgettem, próbáltam faggatni a következő ZH -ról is, de nem segített. Aztán közösen megvacsoráztunk, elmosogattunk és leültünk kicsit a kanapéra. Én egy energiaitallal, ő pedig egy sörrel.
- Tudod, hogy még csak Szerda van? - kérdeztem és a kezében tartott sör felé biccentettem.
- Napi egy üveg sör egészséges. - mondta. - De azok a löttyök, amiket te iszol, kikészítik a szívedet.
- Már ettől jobban nem tudják.. - motyogtam, majd bele ittam. - Egyébként, az egyik ismerősöm orvos. Azt mondta név szerint ismer, azt hiszem együtt voltatok gyakornokok... vagy ilyesmi.
- Mi a neve? - érdeklődve pillantott rám. Nem gondolta, hogy ismerek tőle idősebb orvosokat is?
- Dr Andrew Spencer. A Szent Louis -ban dolgozik. Főorvos.
- Igen, tudom. - mondta - Ismerem őt. Munkamániás.
- Ne is mond. Néha úgy néz ki mint egy múmia. A szeme alatt már nem is táskás, hanem bőröndös. - viccelődtem, de amikor rá néztem, valamiolyan különleges tükröződött a szemében.
Andrew -val sokat találkozunk, legtöbbször összefutunk csak, de mindig meghív egy teára, vagy étterembe. Egészen hozzá szoktam a jelenlétéhez és már nem idegesít, mint az első találkozásunkkor, még a suli előtt. Nem nagyon emlékszem rá, milyen volt kiskoromban, de akkor nem szerettem. Az biztos.
Valami különleges érzés ült ki Ben arcára. Kicsit elszomorodtam. Nem értettem miért, aztán megitta az utolsó korty sörét is, s az órájára pillantott.
- Későre jár. Ideje menned, mert holnap suli, neked is és nekem is.
- Persze, megyek már. - öltözni kezdtem. - Holnap is átjövök este. Főzök megint valami finomat. Annyit megtehetnél, hogy kiteregeted, amiket kimostam. Majd holnap kivasalom.
- Nem szükséges, eddig is megtudtam magam oldani. - mondta durcásan, mint egy kisfiú, aki azt bizonygatja, hogy már elég nagyfiú ahhoz, hogy egyedül kösse be a cipőfűzőjét.
- De én szeretném. - feleltem, majd egy hirtelen mozdulattal lábujjhegyre emelkedtem és egy csókot nyomtam a szájára, majd lerohantam a lépcsőn.
Nem tudom, mi ütött belém, de mindenem bizsergett. Még a gyomorfájásom is elmúlt. Úgy éreztem magam, miközben hazafelé sétáltam, mintha minimum egy méterrel a föld felett lebegnék. Boldog voltam.

Szabad

Az istenért sem tudtam elaludni. Annyira boldog voltam. Vajon hogy viszonyul majd hozzám? Megengedi, hogy vele maradjak? Hogy átmenjek néha? Mert én látni szeretném. Talán őrültség ezt ilyen korán, csak így kijelenteni, de azt hiszem... szerelmes vagyok.
Az órára pillantottam. Negyed négy. Mi a fenét szenvedek még mindig? Hétkor kelnem kellene. Vagy mégsem? Gyorsan kimásztam az ágyból, de a gyomrom emlékeztetett rá, hogy még mindig nagyon fáj. Ezért hát óvatosabban mozogva kutattam elő az "óra rendemet", és boldogan állapítottam meg, hogy csupán tíztől lesz az első órám. Leugrottam még egy gyógyszerért, aztán visszafeküdtem. Furcsa mód, rögtön elaludtam.

- Anna?! Annabel Harper?! Ébredj már, te lány?! - lökdösött Marie, mire feleszméltem.
- Jesszusom, elaludtam? Mennyi az idő?
- Fél nyolc! - vágta rá azonnal, és én legszívesebben kiugrottam volna az ablakon.
- Ahj. - zuhantam vissza az ágyba. - Ma csak tíztől lesz tanítás.
- Oh. - csak ennyi volt a válasz.
- De, ha már úgy is ébren vagyok, inább hasznossá teszem magam. Át kell néznem néhány jegyzetet és talán reggeliznem kéne.
- Igen, szerintem is. Úgy gondolom, a rendszertelen evésed miatt fáj annyit a gyomrod.
- Lehet.

Nyugodt szívvel, teli gyomorral és tudással teli aggyal indultam el a suliba. A parkolóban megláttam Ben -t. Egy fekete audiban ücsörgött. Ez is meglepett, de az még jobban, hogy egy cigaretta füstölgött a szájában. Először nem akartam oda menni, de amikor észre vett, kiszállt és felém indult.
- Szia.
- Szia. - köszöntem vissza halkan, és rögtön körbe néztem, de senki sem volt a közelben.
- Miért csak most jössz?
- Most lesz az első órám.
- Ja. - vont vállat, majd eltaposta a csikket.
- Te mióta cigizel? - érdeklődtem.
- Úgy tizenkét éves korom óta. Csak próbálkoztam a leszokással.
- Furcsa, még sohasem vettem észre rajtad.
Keresett valamit a zsebében, aztán megköszörülte a torkát, körbe nézett párszor. Én is követtem a mozdulatát, de egy árva lélek sem volt a környéken. Aztán felém nyújtotta a kezét. Érdeklődve figyeltem mi is az, de nem láttam.
- Vedd el. - utasított, mire azonnal kinyújtottam a kezem és ő beleejtette a tenyerében rejtegetett tárgyat.
- Kulcs? - bukott ki belőlem a kérdés, amikor megláttam a kis mutyürt.
- A lakásomhoz. Azt mondtad átjössz. De nekem értekezletem lesz még. - mondta és kicsit úgy tűnt, mintha elpirult volna. Lehetséges ez?
- O..oké. Mit szeretnél vacsorára?
- Hm... nem tudom.
- Lasagnie?
- Még nem ettem házi készítésűt...
- Ne félj, tudok főzni. - mosolyodtam el, ahogy megláttam a kétségbeesett arcát.
- Oké.
- Megyünk? - intettem a suli felé.
- Persze, csak a cigi miatt jöttem ki.
Besétáltunk a suliba, majd ő a tanári felé vette az irányt, én pedig az öltöző felé. Első a boncolástan, testismeret.
Azt hittem, mindenre felkészültem, de talán még sem. Talán reggeliznem sem kellett volna. Ugyan is a mai tanórán gyermek holttesteket tanulmányoztunk. Olyan kicsik testét, akik az utcán haltak meg, egyedül, árván. Hármasával kaptunk egy testet. Én Acu -val és Mirandá -val voltam, de Abin - ék sem voltak túl messze tőlünk. Nem csak engem borított ki a gyerek test, hanem Abin -t is.
- Dr Frans?! - szólítottam meg kétségbeesetten.
- Igen, Miss Harper? Mit parancsol? - pillanatokon belül mellettem termett és kíváncsian nézett rám.
- Ezek a gyerekek... árvák? Mármint... úgy haltak meg, hogy senki sem síratta meg őket? Senkinek sem hiányoznak?
- Nem tudom pontosan. A tanulmányozásra hozott holttesteket messziről hozzák, a kellemetlenség elkerülése érdekében.
- Nehogy felismerje valaki. - vetette oda Brandon.
- Ez szörnyű. - panaszkodott Abin.
- Sajnálom, hölgyek és urak, de ha gyermekgyógyászok szeretnének lenni, kötelező a holtak boncolása. Tudniuk kell, hogyan épül fel a testük, az izomzatuk. - mondta Dr Frans, majd megkezdte az első vágást a hozzánk kijelölt kisfiún.

Iszonyatosan éreztem magam, igazából sírni tudtam volna. Bíztem benne, hogy többet nem kellessz majd ilyesmivel foglalkoznom, de persze ez nyilvánvaló volt. Három éves a képzés, és én még csak az első év felénél sem járok. Viszont nem sokára jön majd a karácsony, ami időt jelent. Holtak és boncolás nélkül.
Délután négy körül végeztem, és rögtön Ben házához indultam. Kicsit furcsa volt, hogy nem haza megyek... mégis sokkal boldogabb voltam. A lakásban folytó volt a levegő, dohányfüst mérgezte a belépőket. Kinyitottam hát néhány ablakot, majd szétnéztem a hűtőben, de nem sok minden volt benne, ami kellett volna a Lasaigne -ba. Tehát nekem kell bevásárolni. Mindent összeírtam, majd lefutottam a közeli boltba. Közben írtam egy sms -t Marie -nak, hogy ne várjanak egy hamar haza, majd miután bevásároltam, haza mentem. Vagy is Ben lakására. Iszonyatosan hideg volt bent.
- Basszus, nyitva hagytam az ablakokat. - állapítottam meg, majd gyorsan bezártam őket, de már késő volt. Az egész ház kihült. Kabátban kezdtem neki a főzésnek, de nem igazán tudtam benne mozogni, így hát levettem. Mire végeztem a főzőcskézéssel, egészen felmelegedett a ház, bár a pulcsi elfért az emberen. Kicsivel fentebb tekertem a fűtést is, így mire Ben haza ért, már kellemes meleg fogadta.
- Üdv itthon. - üdvözöltem egy bárgyú mosollyal. Nem  éreztem túl jól magam. Sajgott a hasam is, és még ki is hűltem.
- Szia. De jó meleg van itt. - lépett bentebb, miután levette a cipőjét és a kabátot. Azonnal ott teremtem és egy puszit nyomtam a szájára. Vagy is próbáltam, hogy hol találtam el, az kérdéses. A cél a szája volt.
- Pont időben. Most lett kész az ebéd... vacsora. - pillantottam az órámra.
Megterített, én meg kiszedtem a vacsit. Igazán finomra sikeresett, és kellemes volt így, melegen. Beszélgettünk kicsit a szakácstudományomról, kérdezősködött a családomról, ahogy én és az övéről.
- Szüleim? Ookwood -ban élnek. Néha napján meglátogatom őket. - felelte, aztán egy bögre teát nyomott a kezembe. Kellemes észés volt átfogni a felforrósodott bögrét. De az még kellemesesebb volt, hogy mellém ült le. A combunk összeért. Áradt belőle a melegség, ezért hozzá bújtam, de nem ellenkezett. - Baj van? Olyan... szomorúnak tűnsz. - motyogta a hajamba.
- Nem... csak ma a boncolástanon gyerekekkel foglalkoztunk.
- Na igen. Szörnyű, igaz? Emlékszem, engem is sokkolt. De ha az ember orvos akar lenni, kénytelen végig vinni.
- Tudom, de annyira... szörnyű volt. -a hangom egyre csak elcsuklott, és lassan könnyek potyogtak a szememből.
- Sírj csak. - suttogta - Attól jobb lesz kicsit.
Igaza volt. Egy órával később már jobban éreztem magam. Addig meg összebújva ültünk a kanapén. Néha - néha megpuszilt, és simogatta a hátam, a fejem, az arcom és fogta a kezem. Csodálatos volt ez az egyetlen óra, amikor azt érezjettem, hogy tartozom valakihez. Hogy tényleg érdekelek valakit, aki csak velem foglalkozik.
- Itt maradsz? - kérdezte halkan.
- Ha szabad... - feleltem, és rá néztem. Olyan aranyos volt, kicsit fáradt, de aranyos.
- Szabad. - motyogta, de elnyomta a csók, amit az ajkamra nyomott.
Mindenem forró lett, valósággal égtem. Kézen fogott, és bementünk a hálójába. Nem csináltunk semmit, csak összebújva feküdtünk. Simogattam az arcát, a haját a száját, és mindent, ami csak az övé. Néha - néha meg is csókoltam, de készségesen viszonzott mindent. Annyira szeretem.

Nem is létezem

- Anna?! Ébredj... - suttogta Ben a fülembe. Ő is álmos volt és fáradt. De ahogy én éreztem magam, az elmondhatatlan.
Valószínűleg tegnep megfáztam a hideg lakásban, mert vacogtam, égett az egész testem és sajgott midenem.
- Hé... jól vagy?
- Nem igazán. Azt hiszem, beteg vagyok. - állapítottam meg. - Mennyi az idő?
- Hat óra. Hamarabb ébresztettelek, hogy haza tudj menni átöltözni.
Okos gondolat volt, mert mire összekapartam magam és bemásztam a kocsijába, 3/4 hét volt. Jó meleget csinált, de én még mindig fáztam.
- Mióta van neked kocsid? - érdeklődtem lehunyt szemekkel.
- Rég. Csak nem sokszor használom.
Több szó nem is esett köztünk. Mikor haza értünk, mondtam, hogy jöjjön be, de ő nem akart. Inkább a kocsiban várt. Marie -ék még nem voltak itthon, így nekem kellett keresnem egy lázcsillapítót. A biztonság kedvéért az egész dobozzal eltettem, és át is öltöztem. Jó melegen öltöztem, de még így is meg akartam fagyni. Aztán siettem le Ben -hez. A suliig ismételten szótlanul utaztunk. Mielőtt kiszálhattam volna, megfogta a kezem.
- Hé, had nézzelek csak. - húzott kicsit közelebb. Belevilágított a szemembe, majd a számba is. Megtapogatta a mandulámat, és közölte, hogy torokgyulladásom van. Persze erre magam is rájöttem.
- Nálad fáztam meg. Tegnap.
- De hisz meleg volt. Talán túlságosan is.
Kikászálódtam valahogy a kocsiból, majd elindultunk a suli felé.
- Mire haza értél, meleg lett. Előtte nagyon cigi szag volt, szóval kinyitottam az ablakokat, és lementem a boltba. Az ablakokról meg elfeledkeztem. Aztán haza érve mindent becsuktam, de már az egész ház kihűlt. És ahogy főztem, éreztem, hogy fázok, de kabátba nem tudtam főzni.
- Szörnyű vagy, komolyan. - olyan bántónak éreztem. Tudom, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, anélkül is, hogy ezt hangoztatnák.
Aztán elváltak útjaink, és kezelésbe vettek a többiek. Abin vizes zsebkendőket pakolt a fejemre, Miranda teát adott. Aztán az idő múlásával hatott a gyógyszer, így jobban lettem. Mire Ben -nel volt óránk, már egészen aktív voltam, de nem szólított fel egyszer sem, hiába is jelentkeztem. Nem hittem, hogy rosszabbul leszek, de sajnos megtörtént. Egyenesen haza mentem, hiszen biztos voltam benne, hogy Ben látni sem akar. És különben sem lett volna erőm főzni ma. Sem veszekedni.
- Marie?! Itt vagy még?
- Persze kincsem. Mi a baj? Olyan fura a... - kiabálta a konyhából, majd meglátott és teljesen elsápadt. - Jézusom. Veled meg mi történt?
- Egy kis... megfázás. Semmi komoly. Már látott doki, dilibogyókat is kaptam. Semmi vész, csak ki kéne váltani néhány dolgot.
- Rendben, add a recepteket.
Miután mindent oda adtam, elrohant kiváltani. Főzött meleg teát, én meg bebújtam a takaró alá és ki sem mozdultam onnan négy teljes napig. A szünetnek örültem, de annak, hogy nem látom Ben -t, annak már kevésbé. Az meg, hogy haraggal váltunk el, rátesz még egy lapáttal. Vagy nem volt veszekedés? Csak felfújtam az egészet? Nem tudom... de most nem is akarok ezen gondolkodni. Ha hiányzom majd neki, megkeres. Tudja hol lakom, orvos is... és azt is tudja, hogy beteg vagyok. Vajon keres majd? Remélem...
Karácsony két nap múlva lesz. Már három napja nem volt lázam, a torkom is jobb lett, viszont köhögni még mindig köhögtem, jó mélyről. Az eddigi tapasztalataim szerint kezdetleges tüdőgyulladás, de persze nem vagyok orvos. Egy kis gyógyszer rendbe hoz majd. Anyu lehívatott a szobájába, valami fontosat akar mondni? Vagy esetleg megkapom az ajándékomat? Máris? Hmm... remélem őt kapom karásonyra, jó lenne már végre vele karácsonyozni.
- Itt vagyok. Miért hívtál? - kérdeztem, ahogy leültem a vörös bársonyszékbe, ami anya íróasztala előtt állt.
- Tudod kincsem, már majdnem egy hónapja itthon vagyok. És Daniel ... vagy is mi... Daniel és én úgy döntöttünk, hogy elutazunk. Holnap. Egy kis pihenő mindkettőnknek jól jön, és Hawaii tökéletes hely.
Majdnem leestem a székről, az állam így is a földön koppant. Nem tudom miért érintett ennyire mélyen, hiszen nem az első eset, hogy karácsonykor elmegy itthonról, de könnybe lápadt a szemem. Talán azért, mert eddig mindig egyedül ment, a munka miatt. Most pedig Daniel -t viszi magával, és nem engem. Meg sem kérdezte, hogy szeretnék -e menni.
- Rendben. Ennyi? - kérdeztem. Éreztem, hogy perceken belül kitör belőlem a sírás.
Meg sem vártam, hogy befejezze. Kirohantam, csak bele léptem a cipőmbe és az utcára menekültem. Rohantam, ahogy csak bírtam. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, de talán nem is akartam megállítani őket. Jól esett futni, a semmibe. Mert úgy éreztem, nem is létezem. De a fájdalom a mellkasomban, és a gyomromban, észnél tartott. Sajnos nagyon is létezem, bármennyire is zavarja ez anyát. Ahogy rohantam, beleütköztem valakibe.
- Bocsánat?! - pillantottam fel, de azonnal meg is álltam. Andrew karjaiban kötöttem ki, aki elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Jézusom, Anna?! Te mit csinálsz egy pulcsiban idekint? Mi... mi a baj? Miért sírsz?
Na igen, arról el is feledkeztem. Gyorsan megtörölgettem a szemeimet, majd össze húztam magamon a pulcsit és csak most jöttem rá, hogy tényleg hideg van.
- Semmi baj. Én csak... szóval... - a torkomban dobogott a szívem, és éreztem, hogy megint sírni kezdek. Nem tudtam, mit csináljak, de úgy éreztem, meg kell ölelnem őt. Meg is tettem. Szorosan hozzá bújtam és csak bőgtem, mint egy kisgyerek az apukájának. Annyira hiányzik apa. Nem engedné, hogy ez történjen, hogy egyedül töltsem a karácsonyt.
Andrew hagyta, hogy kisírjam magam, csak is addig tolt el magától, míg széttárta a kabátját, és ismét megölelve őt, betakart engem is. Aztán felhívott egy teára. Lassan kezdem azt hinni, hogy teaárus, vagy bájitalkeverő. De legalább foglalkozik velem, és van... akinek kisírhatom magam.

Kegyes Parancs

- Tehát, most had foglaljam össze. - mondta, majd vett egy nagy levegőt, és elém állt, míg én a kanapén ücsörögtem. - Az anyád bejelentette, hogy az új férjével megy Hawaii -ra karácsony alkalmából, egyedül hagyva ezzel téged. A pasi, akit szeretsz, fel sem hív. Stim? - pillantott rám, én meg bólogattam. Nem volt kedvem megszólalni. - Akkor, ezen nincs több beszélni való.

Úgy tűnt, mintha mosoly bújkálna a hangjában. De miért mosolyog? Kíváncsian pillantottam fel rá, de meglepődve tapasztaltam, hogy akkor hajol oda és ölel meg olyan szorosan, hogy az már fájt. Nem értettem mit miért tesz, azt sem, hogy miért ilyen kedves, hogy miért törődik velem... de hálás voltam neki. Nagyon hálás.

- Most pedig menjünk el a holmidért. Hozz alkalmi ruhát is, mert el megyünk vacsorázni. - jelentette be, miközben a kis gyékényből készült szekrényhez ment, kotorkált kicsit, majd a kulcscsomójával a kezében az ajtó felé biccentett.Meglepett. Ha jól tippelek, a szám is tátva maradt, mert elnevette magát, aztán egy bíztató mosoly kíséretében értem jött, és egészen a kocsiig fogta a kezem. Tudtam, hogy rendes fazon, de a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy ennyire aranyos. És hogy tényleg foglalkozni fog velem. Azt hittem ő is csak anyára akar ráhajtani. Elő forfult már, hogy kedveskedett néhány férfi, aki anyámat akarta meghódítani. Én meg, a naív kislány... folyton arról ábrándoztam, hogy majd az egyik feleségül vesz... Visszagondolva, néhány héttel ezelőttig egy hiszékeny, buta és nagyban naív lány voltam. Nem is tudom, talán Ben változtatott meg... vagy csak én változtam meg miatta. Ben... vajon mit csinálsz most? Miért nem hívsz? Talán... megint csak az én buta ábrándjaim vették el az eszem.

- Segtítsek? - kérdezte Andrew. Megálltunk a kocsival, már a ház előtt voltunk. Észre sem vettem, hogy máris ide értünk. Megráztam a fejem, majd kimásztam a kocsiból. Azt hittem, odakint megvár, de jött utánam és hát... mégsem zárhatom ki, így bejött. Marie sietősen közeledett felém, de amikor meglátta Andrew -t, elkerekedett szemekkel nézett, hol rám, hol pedig a férfira.

- Anna?! - nyöszörögte érdeklődve Marie, majd teljesen mellém állt.

- Jó napot, asszonyom. Dr. Andrew Spencer vagyok. - nyújtotta a kezét Marie -nak, aki meglepettségében köppnyi - nyelni nem tudott. Andrew csak el mosolyodott, majd megfogta a döbbent nő kezét, és megrázta.

- Marie... - motyogta.

- Oh, nagyon sokat hallottam önről. Azt hiszem, dícséretet érdemel, amiért neveli Anna -t. Bizonyára remek szakács, és kiváló háziasszony. Szegény Marie csak irult - pirult, és tátogott. Nem tudta, mit is mondjon. Amíg ez a bájcsevely kezdetét vette, én elindultam a szobámba, hogy össze szedjek néhány ruhadarabot.Benjamin is ezt tenné? Ha tudná, hogy egyedül vagyok itthon... el jönne értem? Velem lenne a szeretet ünnepén? És mi van, ha éhen hal? Ha nem főzök neki, képes rá, hogy azokon a mirelit vackokon éljen... Folyton ugyan azt a márkát veszi, csak mindig más ételt. Láttam néhány hamburger húst a frigóban. Talán azzal kihúzza a karácsonyt...Esetleg... megkérhetném Andrew -t, hogy visszafelé arra mennyünk. Csak egy pillanatra beszaladok hozzá, megnézni, hogy él -e még. De... lehet, hogy megbántanám vele Andrew -t. És azt nem szeretném. Igyekszem kedves lenni, hogy megbocsássa nekem azt a viselkedést, amit az újra találkozásunkkor csináltam. Szörnyen bunkó voltam, hiszen ő csak aggódott értem. Én meg egyből letámadtam, és bár tényleg nem sok köze volt hozzá, de mégis jobban érdekelte, mint például anyát. Valójában, meg sem tudnám mondani, anya mikor kérdezett bármit is tőlem. Inkább csak kér, követel, elvár, utasít.

- ..na? Anna? Hé... - Andrew hangjára figyeltem fel. Ott álltam a szobám ajtajában, vállamot a sporttáskával, de nem tudtam mozdulni. Megint csak előttem termett, majd megölelt. Nem olyan szorosan, mint korábban, de több volt egy ölelésnél. Úgy éreztem, tényleg szükségem van erre. Az ölelésre, a figyelemre, a kedvességre, a gondoskodásra és talán pont rá.

- Semmi baj... itt vagyok. - motyogta a fülembe, és úgy éreztem, sehol máshol nem akarok lenni ebben a pillanatban, csak is itt, Andrew -val.Jól el leszek vele, kedves, okos, és vicces. De bármilyen is legyen vele, még mindig jobb, mint egyedül. Sokkal jobb.Ahogy jártuk a néptelen sztrádát, eszembe jutott még az ötlet, hogy talán bemehetnénk Ben -hez, de ahogy láttam Andrew  kedves mosolyát, miközben gyengéden megszorította a kezem, amit egész úton fogott, úgy döntöttem, nem lehetek ilyen önző. Megígértem, hogy vele leszek, sőt, ő mondta, kedvesen, de parancsolta, hogy együtt töltjük a karácsonyt. Nem tehetem meg, hogy cserben hagyom. Jó lesz vele... azt hiszem.

Varázslat a karácsonytól

A nappaliját foglaltam le. Mégsem túrhatom ki a saját szobájából?! Hiszen, jó szívűen felajánlotta... vagy is parancsolta, hogy maradjak vele karácsonyra. Főztünk, rengeteget beszélgettünk és ami fontosabb mindennél, megértettük egymást. Mesélt a régi barátnőiről, sőt, kiderült, hogy már elvált. A második házasságának pedig vége szakadt. Csak ennyit mondott. A szavaiból kiérezhető volt a bánat, és a fájdalom. Rögtön az jutott eszembe, hogy talán meghalt a nő... de mégsem kérdezhetek rá csak úgy. Szenved az emlékektől. Érzéketlenség volna tőlem, csak úgy.. cak -pak rákérdezni.

- Majd... máskor mesélek neked Clarissá-ról, de...

- Most hagyjuk. Rendben. Nincs ellene kifogásom. Viszont... ha megengeded, azt hiszem, megáztatnám kicsit magam. - motyogtam a fürdő felé bámulva.

- Ja, persze. - nevette el magát.

- Csak nyugodtan, mintha otthon lennél.

Lefürödtem, aztán utánam ő is sorra került. Az éttermi vacsit áttettük holnapra, ma már túl fáradtak voltunk. Egy - egy bögre forró kakaó után elköszöntünk, majd aludni mentünk. De, bármennyire is fáradt voltam, egyszerűen nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam. Kezdetben azt hittem, hogy az új hely miatt, de rá kellett jönnöm, hogy csak is az istenverte gondolataim miatt nem jön álom a szememre. Mert bár próbálom kiverni a fejemből, de minden egyes pillanatban azon kapom magam, hogy megint csak Benjamin -ra gondolok. Aggódom érte, és kezdem tényleg azt hinni, hogy nem jelentek neki semmit. Valójában, honnan is vettem én ezt? Miért gondoltam, hogy szeretne? Hogy szüksége lenne rám? Hiszen eddig is nagyon jól el volt nélkülem... csak púp vagyok a hátán. Számára csak egy diák vagyok, az osztályból. Az meg, hogy egyszer lefeküdtünk, semmit sem jelentett neki. De nekem.... nekem az életem első alkalma volt, és azóta úgy érzem, beleszerettem.Már teljesen sötét volt, és csak is a Hold fénye világította be a hatalmas nappalit, s agyönyörű, és egyben méregdárga bútorokat is, amit egy lakberendező várásolt Andrew- nak. Az órára pillantottam, ami a nappali sarkában volt. A vörösen fénylő számok 03:12 -tőt mutattak. Meggyöröten tettem vissza a fejem a párnára, majd próbáltam el aludni. Andrew... tényleg nagyon kedves. Nem sokra emlékszem belőle apa betegségének időszakából, de ami megmaradt, az a folytonos jelenléte. Iskolába kellett járnom, így csak azután tudtam benézni apához. De bármelyik nap mentem is, délben, délután, este... Andrew ott volt. Még újonc volt, medikus. De apa orvosa kevésbé foglalkozott vele, s mivel Andrew csodás medikus volt, orvost megszégyenítő tehetsége végett a főorvos megengedte neki, hogy átvegye apa kezelését. Akkoriban nem értettem a betegséget, ezért utána néztem az interneten. De a tüneteken kívül semmi sem volt ismerős. Apa nem dohányzott, soha rá sem gyújtott, ezért nem értettem, hogy lehet tüdőrákja. Amikor ezt el mondtam Andrew -nak, ő el magyarázott mindent, legalább is megpróbált. Anya folyton csak zokogott, de... amióta apa meghalt, sohasem láttam sírni. A házban többen is pusmogták, hogy nem szerette igazán anya apát, de egyszerűen nem tudtam el hinni. Lehetetlennek tartottam, de azt hiszem... tévedtem. Az én szobámat kivéve, sehol sincsen apáról kép. A nappaliból, ami a kandalló felett volt kép a családról, egyik napról a másikra elvitte. A falakról is csak úgy, leszedett mindent. Amiket kimentettem, azt a falamra tettem, és emgtiltottam, hogy bárki is hozzá nyúljon. Még Marie -nak sem engedem, mert nem akarom egyiket sem elveszíteni. Csak is az a néhány kép maradt meg apáról, és amia legjobban fáj, hogy én sem emlékszem rá. Sem a hangjára, sem az illatára, vagy a mosolyára. Csak halovány képek rémlenek fel néha, de apa arca többnyire nem látszik, mert nem emlékszem rá. A képekről visszanéző férfi arca fel rémlik, ha rá gondolok, de se egy emlék, se egy mozzanat... semmi nem maradt belőle. Olyan, mintha nem is lett volna...Egy csipogó hang riasztott fel, bár úgy éreztem, nem is aludtam igazán. Körbe néztem, és már világos volt. Túlságosan is. Felültem, megdörzsöltem fáradt szemeimet, majd a kis készülékre pillantottam, a sarokban. Délután fél három. Azt hiszem, el aludtam. Nagyon is. Andrew -t sehol sem találtam, de a csipogás csak nem akart abbamaradni. Először azt hittem, hogy az óra pittyeg, de aztán kezdtem azt hinni, hogy beképzelem magamnak. Majd a konyhában találtam rá a hangforrásra, Andrew csipogója végett. Egyértelmű, hogy a kórházból keresik, de ő sehol sem volt. A mobilszámát sem ismertem, így kétségbeesetten járkáltam. Lehet, hogy éppen haldoklik valaki, Andrew pedig nem tud segíteni rahta.Az órák teltek, és ismét csak sötétedni kezdett. Fél nyolckor azonban nyílt az ajtó, és Andrew toppant be. Talán pont időben, mert kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Aggódó pillantásomat azonban egy lágy mosollyal nyugtázta, majd elém lépett, és megölelt. Egészen megkedveltem ezt az érzést. Különösen jó, mégis szokatlanul ismerős.

- Ne haragudj, hogy csak úgy eltűntem... le írtam egy cetlire, hogy ha felébredsz, tudd hol vagyok, de - majd kuncogott egyet, és közben levette a kabátját, a sálat és a kesztyűket. - a cetlit zsebre raktam, a csipogómat meg azt hiszem itthon hagytam. - nevetett, és és is elnevettem magam. Azt hiszem, kicsit megzavartam azzal, hogy ide "költöztem" átmenetileg.

- Igen, a csipogót észre vettem. Egész nap csipogott, én meg már majd hogy nem infartust kaptam tőle. Hogy haldoklik valaki a kórházban, te meg nem tudsz róla. De... akkor hol is voltál? - kérdeztem, miközben a konyhába sétáltunk, ő meg nyomkodni kezdte az apró kis mütyűrt.

- Bent. A kórházba. Még reggel csipogtak ide, mert történt egy buszbaleset, és mindenkit behívtak... ezért jöttem csak most. Nem tudtam hamarabb elszabadulni. Rengetegen voltak... - olyan szomorúnak tűnt, ezek szerint, őt is mélyen érintik az ilyesfajta betegek kezelése, akik számára idegenek, de mégis csak a megmentendő életet látja bennük.Most én bújtam oda, és öleltem meg. Éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, majd elernyednek és ő is viszonozza az ölelést. Egy órával később már mind a ketten formaruhában ücsörögtünk egy igen kellemes helyen, kedvesen társalogtunk, koccintottunk a holnapi karácsonyra, rám és rá is, a munkájára, a sulira és azt hiszem, szinte mindenre. Bár én csak egy pohár pezsgőt ittam, mégis éreztem, hogy a fejembe szállt. Sohasem bírtam jól az alkoholt.Késő volt már, mire indulóra fogtuk az utat. Az étteremben minden bizonnyal Andrew ismerős volt, mert sutyorgott pár szót az egyik pincérrel, aki két perc múlva egy mosollyal közölte, hamarosan megérkezik a taxi. Valóban így történt, s már épp ki akartunk lépni, amikor Martin úr, a főpincér mosolyogva megállított minket, és megveregette Andre vállát.

- Na de Andrew, ilyen csodálatos hölgyel érkezett, és még csak észre sem veszi a remek alkalmat, amikor megcsókolhatja? - vigyorgott a férfi.

Nem értettem, mire is céloz, de az arcomba szökött a vér. Andrew csak kedvesen mosolygott, hol rám, hol Martin úrra, és mivel látták, hogy nem értem a helyzetet, a főpincér a fejünk fölé mutatott. Mindketten követtük fejünkkel a mozdulatot, majd én is elmosolyodtam.

- Fagyöngy alatt állnak, ami azt jelenti, hogy kötelességük megcsókolni egymást. - mondta hatalmas mosolyával az úr.A pincérek is körénk gyűltek, és az a kevés vendég is oda - oda pillantott ránk, akik még az éterremben maradtak. Az idős, kövér hölgy a sarokból, a két üzeltember, akik a jobb oldaluk melletti asztalnál foglaltak helyet, a család is, akik olyan hangosan beszélgettek, hogy talán még az étterem előtt elhaladók is hallották.

Andrew rám pillantott, szinte a fejemben hallottam, ahogy megkérdezni, "nem bánod?", de ő csak nézett, mégis értettem. El mosolyodva bólintottam, s ő egyik kezével a fülem mögé tűrte azt a pár tincset, ami az arcomra lógott, majd jobb tenyerét az arcomon hagyva hajolt közelebb, s végül megcsókolt. Forró volt, és meglepően kellemes. A gyomrom bizsergett, és az eeimben futó vér szinte lángra lobbant, amitől megborzongtam. A szívem is egyre gyorsabb ütemet diktált. Nem vagyok hozzá szokva az ilyesmihez.

Vége

Side by side*

Újfennt az ágyként funkcionáló kanapén forgolódtam. De most kivételesen nem csak Benjamin - on járt az eszem. Eszembe jutott a holnap. Karácsony. Biztosra vettem, hogy Andrew vett nekem valamit, mert a vacsora közben többször is megemlítette és utalt rá, de én semmit sem vettem neki. Talán még most nem késő? Vajon nyitva van ilyenkor valami? Nem... nem hiszem. Hajnali egykor már minden bezárt. És különben sem tudom, mit is adhatnék neki. Mindene megvan.Forogtam még párat, majd elnyomott az álom. Csak azért tűnt fel, hogy elaludtam, mert apával álmodtam. De most sem láttam az arcát, meg sem szólalt, csak láttam egy férfit, ahogy egy üzlet előtt állt. Különös érzés fogott el, s bár nem ismertem igazán, mégis tudtam, hogy az a férfi nem más, mint apa. Az egész álom bonyolult volt, és igazából értelme sem sok volt, de amikor felriadtam reggel, boldog voltam. Mintha... egy megtörtént dolog lett volna, s én tényleg apával töltöttem volna az időt. Hietetlen, milyen könnyű befolyásolni az agyat és ezáltal a szívünket is. Halkan lopóztam Andrew ajtajához, majd óvatosan benyitottam, és bekukucskáltam. Még az ágyában szunyókált. Ez egy biztos jel volt a vásárlásra. Tehát felöltöztem, majd halkan ki osontam. Elvittem a kulcsát is, remélem nem indult sehová. A márkásabb üzletek még zárva voltak. Hiszen csak hét óra volt. Azok pedig tíz körül nyitnak... Jobb ötlet híján a "bolhapiacra" mentem. Rengeteg árus volt már kint, és mindegyik valami mást árult. Nem is hiszem, hoyg láttam két egyforma dolgot. Ahogy így botorkáltam, és elmerülve kémleltem a szebbnél szebb tárgyakat, eszközöket, egy igen kedves férfi hangra lettem figyelmes. Hangosan kiabált, próbálta saját árujához csábítani a kósza vásárlókat.

- Tessék csak tessék, vásároljanak. Nem látni minden nap ilyesfajta szépségeket... - kiáltotta, s már csak kíváncsiságból is oda mentem. Többnyire műtárgyak voltak a portékái, festmények, metszetek, dísztárgyak. Ami jobban lefoglalt, azok a medálok és láncok voltak. Bár a karórán kívül nem láttam, hogy Andrew hordana ékszert, de mégis annyira gyönyörűek voltak, és tényleg azt kiabálták. VEGYÉL MEG!

- Segíthetek, hölgyem? - bújt mellém a férfi, aki még nem régen oda csalogatott a szépen búgó hangjával.

- Öhm, hát... nem is tudom. Ajándék kellene... karácsonyi.

- Anyukának? Apukának? Barátnak vagy férjnek? - nézett rám érdeklődve.

- Férfi barátnak... - mondtam nevetve. Nem is tudom, mik vagyunk mi. Barátok? Az nem számít, hogy sokkal idősebb? Attól még lehetünk barátok?

- Rendben. - nevetett ő is, majd végig húzta a kezét a fellógatott láncokon, egy gyönyörű csengő hangot kikínozva belőlük. Akár a szélcsengők. - Úgy hiszem, karácsonyra komolyabb dolog kellene, mint buta kis medálok. Jöjjön kegyed, s ezeket nézze meg. - majd a sátrába hívott, ahol valósággal tátva maradt a szám. Zsúfoltságától eltekintve maga volt a Mennyország. Százszorta szebb képek, megálok, láncok, órák, lámpák, keretek, festmények, fényképek, tájképek... minden volt. Azt sem tudtam, hová nézzek.

- Ez a barát... barát vagy esetleg... - kérdezte, majd mereszgette a szemét. Mikor le esett, mire is gondol, elpirultam. Nem tudom miért, de az arcom égett, a szívem pedig hevesen vert.

- Barát... azt hiszem. - mondtam vöröslő arccal, de az árus csak mosolygott.

- Esteleg, ez tetszene neki... - majd felém tartotta a kezét, és egy zsebóra pottyant a tenyerembe, az ő ujjai közül pedig a lánc lógott. Nagyon szép volt, arany. Tisztán tartva, de mégis volt egy kis régi bája, mintha ezer éves lenne, vagy több.

- Nahát, ez... csodálatos. - ámuldoztam, ahogy megnéztem. Véletlenül megnyomhattam valamit, mert kinyílt a hátulja. Megfordítottam, hogy lássam, vajon tönkre tettem -e, de nem. Két hely volt benne, ahová gondolom fényképeket lehet tenni. Az árusra néztem, aki kedvesen mosolygott, és bólogatott közben. Úgy éreztem, ezt a órát meg kell vennem. Nem tudnám megmondani, miért... de kell. Végül két szatyornyi "aprósággal" ballagtam hazafelé. Vagy is Andrew házához. Vettem egy aranyos ékszerdobozt, ami a Für Elise dallamát játsza, ha kinyitom. Vásároltam még néhány karácsony illatú gyertyát Andrew lakásába, egy kisebb csokor fagyöngyöt, ami elengedhetetlen karácsonykor... Egy csodaszép, fából készült, vörössel lakkozott képkerettel, valamint egy bortartóval és borral is megajándékozom még Andrew -t. Találtam egy csodaszép sálat, amit magamnak vettem meg. Ez amolyan divatsál, nem vastag... csak szép. Két egyforma sapkát is, aminek picike cica füle van. Nem tudom, hogy Andrew hajlandó -e fel venni velem, de nekem nagyon tetszett. Mindezt becsomagoltattam, persze az enyémeket nem. Semmi esetre sem láthatja meg Andrew az ajándékait. A szatyorban egyetlen olyan dolog volt, amit nem csomagoltattam be, és ez az óra volt. Bár megszakad a szívem, szeretem Benjamin -t. Az órát neki szánom. Nem tudom még mikor adom oda, vagy hogy hogyan... de úgy érzem, ezt csak is neki adhatom. Tettem bele magamról egy képet. Azt hiszem azért... hogy emlékezzen rám. Mert igen, és is léteztem, és talán ő nem így gondolja, de egy rövidke időre összetartoztunk.

- Azt hittem, megszöktél. - jött elő Andrew egy csésze forrócsokival. Még gőzölgött, szóval most főzte. Ami azt jelenti, nem régen ébredt fel. Bár látszik is az arcán, hogy még kicsit nyúzott, de aranyos.

- Ugyan, nem szabadulsz ilyen könnyen. - nevettem el magam, majd leöltöztem. Odakint még mindig nem esik a hó, pedig karácsony reggele van.

- Megjött a fa. Segítessz feldvszíteni? - kérdezte a konyhából. Lepakoltam a nappaliban, az én dolgaimat pedig kitettem az üvegasztalra.

- Aha. De előtte gyere, nézd milyen szépségekre bukkantam a piacon. Bejött, majd mellém telepedett. Kellemes meleg áradt a testéből. Azt hiszem, össze fagytam odakint. Közelebb húzódtam hozzá, majd együtt nézegettük a dolgokat. A gyertyák nagyon tetszettek neki, meg is gyújtottuk őket. Az egyik fenyő illatú volt, a másik fahéjas, a harmadik pedig mézes vagy ahoz hasonló. Nekem a vanília jutott róla eszembe. A sálamat is szépnek találta, aminek ismét csak örültem. Majd neki láttunk a fenyő díszítésének, ami úgy tíz percig tartott, hiszen a fa nem volt nagyobb egy méternél. Nem gondolta, hoyg vendége lesz, így csak egy picit vett, hogy mégis meg adja a tiszteletet az ünnepnek. De nekem ez is tetszett. Aztán beküldött a szobájába, gondolom előkészítette az ajándékokat. Amiket tőlem kap, mind magammal vittem, nehogy bele kukkantson valamibe. Majd kopogott, és bejött értem. Kíváncsi voltam, mit vett nekem. Nehéz dolgunk volt, hiszen nem ismerjük annyira a másikat.Egy jókora doboz állt a fa előtt, több kisebbel.

- Jézusom, te mit vettél? - néztem rá, de ő csak egy tündéri mosollyal tessékelt le a doboz elé.Izgultam, és kíváncsi voltam. Valójában nem szeretem az ajándékokat, de ennek most örültem, és örülni is fogok, legyen benne bármi. Remegő kezekkel nyúltam a dobozért, majd leemeltem a tetjét. Azt hiszem a földszinten koppant az állam. Egy tündéri husky kiskutyus figyelt rám a dobozból. Csoda szép volt, és a hatalmas jégkék szemeit látva elsírtam magam.- Jaj, de cukor vagy... - emeltem ki a dobozból, majd az ölembe vettem és megszorongattam kicsit, aztán megtörölgettem a szemem és Andrew felé fordultam.

- Nagyon köszönöm. - azzal őt is szorosan magamhoz öleltem. Szegény kutyus fel is nyüszített, mert ő meg közöttünk ragadt. Nevetve simogattam meg a buksiját, majd Andrew is. Többször is rá néztem, és hálásan mosolyogtam, ő pedig kedvesen, meleg szívűen. Elmondhatatlanul örültem a kutyusnak, és nem azért, mert egy ajándék, hanem mert Andrew -tól volt, és mert egy igazi élet. MInt egy kisbaba. Legalább is aként nevelem majd, mintha a saját gyermekem lenne.

- Nem is adsz neki nevet? - kérdezte Andrew, ahogy a kutyus hasát simogatta, aki elterülve élvezte a kényeztetést.

- De, kéne. Hiszen név nélkül nem élhet... - tűnődtem el, de semmi sem értelmes nem jutott az eszembe.

- Lehetne foltos... - mondta Andrew.

Ez logikus lenne, hiszen foltokban fekete a szőre, de valahogy nem az igazi. Lehetne Cézár, mert az olyan előkelő, mint a husky faj. De nem, az sem jó neki.

- Valami előkelő név illene rá, hiszen csodaszép... igaz? Te kis herceg. - simogattam meg. Olyan cuki volt, és komoly, mintha ő is egy neki való néven törné a fejét.

- Igazad van. A foltos az olyan.. kóbor kutyás. Ő pedig egy kisherceg. Tényleg, hívhatnád Prince* -nek.

- Prince... hmm. Hogy tetszik? - néztem a kutyusra, mire az két lábra ált és ugatott egyet, bár nagyon vicces volt, hiszen a hangja is vékony, kölyök még.

- Igen, azt hiszem ez jó lesz neki.

- Nos, akkor egy gonddal kevesebb. Most pedig nézd meg a többi ajánékodat is. - mondta Andrew, miközben az ölébe vette Prince -t.

- Neked is ki kellene már nyitni az ajándékokat. - feleltem, de azért elvettem egy kisebb dobozt. Egy aranyos kesztyű volt benne, ami macska vagy kutya mancshoz hasonlított. Elnevettem magam, mert eszembe jutott, hogy én sapkákat vettem állatosba, ami történetesen cica fülei is vannak. Egy rugóra jár az agyunk... Kaptam még egy fényképező gépet, ami megint csak megmosolyogtatott, hiszen én meg képkeretet vettem neki. Amikor pedig a kezembe akadt egy kutyás bögre, ami szintén az ajándékaimhoz tartozott, ténxleg elnevettem magam. Érdeklődve nézett rám, majd elvettem tőle Prince -t, és az ajándékok kinyitására utasítottam vendéglátómat.

- Nahát, Anna... ez gyönyörű. - vette a kezébe a csomagolóból kihámozott képkeretet. Egyet értettem vele, hiszen tényleg csodálatos. Az árus, aki olyan csábítóan beszélt, elmondta, hogy japánban készült. A keret bal szélén virágmiinta domborodott ki, smint megtudtam, cseresznyefa virágai. Hiszen a cseresznye és juhar rózsaszín virágai Japán egyik jellegzetessége. Majd ugyan ilyen őszinte mosollyal, ragyogó szemekkel bontotta ki a többi ajándékot is. A bortartó és a benne elhelyeszkedő üvegcse is igen tetszett neki, bár azt mondta, nem szokott bort inni. Inkább pezsgő párti, de ennek örül. Legjobban talán a sapka tetszett neki. Azonnal a fejére húzta és az én kobakomra is feltette a sajátomat.

- Nagyon aranyos ez a sapka. Nagyon tetszik, de kár, hogy csak télen tudom hordani. De köszönöm. - ölelt meg, majd megcsókolt. A szívem megállt fél percre, de csak hogy utána dupal olyan ütésekkel hozhassa be a lemaradását. Az arcom is elvörösödött, és mindenem bizsergett, legjobban a szám, ahol hozzám ért, de nem éreztem semmi kivetni valót a dologban. Karácsony van... ennyi varázslat jár nekünk.

- Ja igen... - majd elő kotortam a fagyöngyöt és szétnéztem, hová is lehetne felakasztani.

- Úgy tudom, hogyaz ajtó felé kell akasztani, hogy aki belép, vagy épp távozik,  megcsókolja a házi gazda. De ide nem jön senki, legalább is olyan, akit szívesen megcsókolnék - nevetett, majd folytatta - szóval azt hiszem a nappali lámpájára fel tudod akasztani.

Ami azt jelenti, hogy ahányszor ott futunk össze, meg kell csókolnunk egymást. Éreztem a hátsó szándékot a dologban, de valahogy én is akartam. Kisebb segítséggel fel is tettem, majd "hálából" kapott egy csókot. Aztán a nap hátra lévő részében Prince -el játszottam, Andrew pedig többnyire nézett minket és nevetett. A sapka folyton rajta volt, amit tőlem kapott, és én is viseltem egy darabig, de aztán Price leszedte rólam.Ahogy figyeltem Andrew -t, eszembe jutott egy nyaklánc, amihez gyűrű is van, és van egy pontosan ugyan olyan. Ha még holnap ott lesz az árus, és ezek meg lesznek, megveszem neki... nekünk. Hogy legyen valami, amit midnig hordhatunk, és eszünkbe juttatja a másikat.Kora estére Price kidőlt, és húzta a lóbört az én ágyamban. Andrew épp telefonált, a biztonság kedvéért megkérdezte, nincs -e szükség rá odabent, de hála istennek semmi komoly nem volt, csak egy lábtöréses, azt meg az ügyeletes doki ellátta. Kint állt a teraszon, egyedül. Szomorúnak tűnt, és olyan elhagyatottnak. Úgy éreztem, megszakad a szívem, ha nem megyek most azonnal oda hozzá. Nem csak hogy oda mentem, de a hátának simultam, és megöleltem. De csak pár percig tartott az egész, mert hátra nyúlt, és maga elé húzott. A Holdfényben csak úgy csillogtak a szemei, és sokkal sápattabnak tűnt, szinte már fehérnek. Épp meg akartam kérdezni, hoyg jól van -e, amikor megcsókolt. Meglepett, de az érzés még jobban. Annyira jól esett, s bele sóhajtottam a csókba. Talán bíztatásnak vette ezt, mert a következp pillanatban már a nyelve átkalandozott az enyémhez. Szorosan ölelt, és hihetetlenül gyengéden csókolt. Remegett mindenem, még a szívem is. Annyira hevesen vert... kizárt, hogy ne érezze meg. S ahogy így álltunk, egy kis hideg csepp hullott az arcomra. Elváltunk, s csak ekkor vettük észre, hogy esik a hó. Olyann csodálatos volt a hó, a Hold, ez az este, ő, a csók... az érzések... az, hogy itt áll mellettem.Ujjai az enyémek közé fonódtak, s mikor rá néztem, elmosolyodott. Másik kezével megcirógatta az arcom, majd egy csók kíséretében egyetlen szót súgott a fülembe.- Szeretlek.


Szerzői megjegyzés: Prince* - ejtsd : Prinsz jelentése : hercegHusky - ejtsd : Hászki  egy kutyafaj, ami farkashoz hasonlítSide by side* - ejtsd : Szájd báj szájd jelentése : egymás mellett.

Semmi baj, én itt vagyok...

A kapucsengő hangja riasztott minket szét, ahogy még mindig az erkélyen fagyoskodtunk. Nem akartuk elegedni egymást, de a türelmetlen vendég csak nyomta a csengőt. Ezért hát Andrew nyitotta ki. Meglepődött, de azt hiszem a vendégek még jobban. A szülei voltak azok, és amikor megláttak, kis híján tátva maradt a szájuk.

- Anya, apa... ő itt - majd mellém állt, és átkarolta a derekam - Ő itt Anna.

Fél pillanattal később összemosolyogtak, majd szorosan megöleltek mind a kettőnket. Azt hiszem félre értették a helyzetet. Vagy nem? Tulajdonképpen én sem tudom, hányadán állunk Andrew -val, vagy hogy mit is érzek iránta.A vacsoránál beszélgettünk, rengeteget meséltek nekünk, és az is kiderült, hogy Andrew miatt jöttek. Azt hitték megint csak egyedül tölti a szeretet ünnepét. De kellemesen csalódtak. Lorna és Charlie igazán kedves emberek... bohókásak, életvidámak és ami talán a legfontosabb, mindentől jobban szeretik a fiúkat. Annak ellenére, hogy Andrew harmincnégy éves, most is hoztak ajándékot neki. Igaz, felnőttes ajándékokat, ruhákat, a hétköznapok szükséges dolgait és ennivalót. Vacsora után a "felnőttek" leültek egy pohár borral, én pedig ismételten Prince -t nyújztam, aki közben új erőre kapott. Az én drága kutyusom volt kedves bepisilni, így azt is fel kellett takarítanom, de persze nem haragudtam érte, mert még kölyök. Majd hozzá szokik. A biztonság kedvéért mégis felöltöztem, és levittem egyet sétálni, nehogy odapiszkítson Andrew perzsaszőnyegére. A séta sikeres volt, megszabadult minimum két kiló "salakanyagtól", körbepisilte a környező házak előkertjét, és felébresztette a lakókat is. De a hóesésé nagyon tetszett neki, ahogy nekem is. Jó érzés volt ott állni, és nézni, hogy ezernyi fehér kis pihe szálingózik a szinte már fekete égből. A zsebembe rejtettem a kezem, mert kezdett fázni. A kezembe akadt a zsebóra, Benjamin ajándéka.Elszorult a szívem egy pillanatra, mert lelki szemeim előtt felrémlett egy kép róla. Ahogy egyedül, magányosan ücsörög a nappaliban, dohányfüstbe burkolózva, és megállás nélkül iszik. Talán egyszer az egyetemre koccint a levegővel, másszor magára iszik és még ki tudja mire vagy kire. Prince bökdöste meg a lábam, mire letérdeltem hozzá, és megsimogattam. A lámpák fényében még csodásabb volt a szeme, irigyeltem a jégkék íriszeket.

- Mit gondolsz, Prince? Te elmennél ahhoz az emberhez, akit szeretsz? - a kutyus értetlenkedve pislogott rám, még oldalra is billentette a fejét, mintha azt kérdezté: "Neked ez még kérdés?" Vagy valami hasonló... - Akkor, kicsikém, sétáljunk el.A hó szüntelen hullott, már majdnem boka felett ért a hó, amely beborította a zajos várost. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, az arcomra húztam a sálamat, és a macskafüles sapkámat is mélyen a szemembe húztam. Minden házon színesebbnél színesebb lámpák villogtak, az ablakok némelyikében télapó kicsinyített mása mászott felfelé, néhol Rudolf és csapata álldogált. A temlom előtt elhaladva néhány karácsonyi dalból csíptem el hangfoszlányokat, és egészen jó kedvem lett. Bár mégis, valamiért ott motoszkált bennem a kérdés. Vajon ő is gondol rám?Bár van kulcsom, most kopogtattam. Prince vonyított egyet, talán azt hitte, haza értünk. Egy kicsit én is úgy éreztem. S mikor kinyílt az ajtó, egy csinos, vörös hajú hölggyel találtam szemben magam. A döbbenettől meg sem tudtam szólalni, Prince pedig berohant a lakásba.- Jaj, Prince?! Prince! Gyere ki. - léptem be a nő mellett, mit sem törődve kérdéseivel. Legalább addig sem gondolkodom azon, ki ez a lenge öltözetű istennő, és miért van az én szerelmem lakásában karácsony estéjén.Benjamin a hálóból jött elő, gondolom a hangzavarra. Prince egyenesen hozzá rohant, mire ő érdeklődve simogatta meg.

- No lám, te meg ki vagy? - simogatta a havas bundáját, majd rám pillantott. Nem tudtam leolvasni a arcáról, hogy mire is gondolhat.

- Prince -nek hívják. - motyogtam.

- Benjamin? Benjamin?! - nyivákolt a nő éles hangján, majd oda topogott közénk és vádló pillantással tovább folytatta. - Ki ez? Miért van itt? Nem válaszolt csak betört ide, mintha joga lenne hozzá.Mert van is! - tettem hozzá gondolatban, majd reménykedve pillantottam Ben - re, hogy mondja meg, ki vagyok. Mondja el, hogy szeret, hogy össze tartozunk, hogy jogom van bejönni hozzá...De Benjamin egyetlen szót sem szólt, csak felegyenesedett, és arcon csókolta a nőt.

- Kérlek, Rosalie... menny most be, zuhanyozz le, vagy nézd a Tv-t. - a nő, mint kiderült, Rosalie, gyilkos pillantással vonult a szobába, de mielőtt bezárta az ajtót, még egyszer rám pillantott. Le mertem volna fogadni, hogy éppen átszúr a tekintetével.Prince letelepedett a kandalló elé, ahonnan kellemes meleg áradt. Én nem mozdultam, csak ledermedve álltam, és vártam, hogy történnyék valami. Hogy megszólaljon, elmagyarázza ki ez a nő, és miért van itt. Vagy azt, hogy miért nem keresett? De mintha ott se lettem volna. Csak kiment a konyhába, egy csésze kávéval visszatért, majd helyet foglalt a kanapén és a kandallóban pattogó, fényesen táncoló tüzet páztázta.

- Miért... - kezdtem bele, de a hangom elcsuklott, csak suttogásnak hatott. Az arcomon egy forró csepp folyt végig, majd még egy, és még egy.

- Minek jöttél? - kérdezte szinte haragosan, s én úgy éreztem, megszakad a szívem.

- Karácsony van... - motyogtam. Ösztönösen nyúltam a zsebembe, és megszorítottam a benne lapuló órát.

- És az feljogosít rá szerinted, hogy csak úgy betörj a lakásomba a kutyáddal együtt? - kérdezte felém fordulva.

A hangjából csöpögött a gúny, arcán pedig egy eddig ismeretlen, megvető kifejezés jelent meg. Miért teszi ezt? Miért beszél ilyen hangon? Ennyire gyűlöl? Nem értem... de hisz régebben kedvelt. Ha nem is volt szerelmes belém, kedvelt. Ebben biztos vagyok. Kulcsot adott a lakásához. Idegeneknek, vagy számunkra közömbös embereknek nem adunk csak úgy kulcsot. Vagy igen? Én képzeltem az egészet? A mellkasom egyre jobban szorított, könnyeim patakokban folytak és a gyomrom is jobban sajgott. Pegid mostanában épp hogy egy kicsit fájt.

- S..sajnálom. Többé... - nagy levegőt kellett vennem, hogy be tudjam fejezni a mondatot - többé nem jövök ide, nem ... zavarlak. Bocsáss meg.

Az ajtóhoz siettem, és oda szóltam Prince -nek, aki azonnal jött utánam. De ekkor eszembe jutott, miért is jöttem ide. A zsebembe nyúltam ismét, s kiemeltem az ajándékot. Csak álltam ott, Ben -nek háttal és szorongattam a kezemben az órát. Nem hiszem, hogy elfogadja... azt sem, hogy megtartja. Az is lehet, hogy hozzám vágja. Már nem tudom, mit várjak Benjamin -tól.

- Anna?! - motyogta a hátam mögül, és úgy éreztem, megállt egy percre a szívem. Megfordultam, s ott állt velem szemben, alig néhány centire. Néztem a szemeit, hátha ki tudom olvasni, mire gondol, mit akar, vagy talán arra kerestem a választ, miért állok még mindig itt? Egy erősebbet nyilalt a mellkasomba, s csak ekkor vettem észre, hogy elfelejtettem még levegőt is venni. Hangosan ziháltam, mintha a maratont futottam volna. Vöröslő arccal, könnyező szemekkel, remegő testel és összetört szívvel bámultam a szemébe, amely rideg volt, talán kicsit szánakozó.Kinyújtottam a kezem, mire ő csak elvette az órát. Érdeklődve pillantott ismét rám, s én egyetlen csókot leheltem ajkaira, végül elrohantam. Nem mertem hátra nézni, vagy talán nem is akartam.Egészen hazáig futottam, Prince pedig követett. A lakásban már csönd volt, a helyemen Lorna és Charlie feküdt. Próbáltam halkan közlekedni, amelyet a remegésem, és a könnyes szemem igen csak megnehezített. Prince követett mindenhová, és szomorúan bújt oda hozzám, amikor a fürdőben leroskadtam a földre. Elmondhatatlan érzések keringtek bennem, fájdalom, csalódás, remény... mind összekavarodott, és ki akart törni a mellkasomból. Feszített szét, a könnyeim az arcomat áztatták, és úgy éreztem, én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.- Anna?! - dugta be a fejét Andrew. Rá pillantottam. Aggódva sietett oda hozzám. Nem kérdezett semmit, csak szorosan magához ölelt. Kitört belőlem a zokogás, de ő csak ölelt, simogatott, és halkan azt mondogatta...

- Semmi baj, én itt vagyok.

Szerelemben mindent...

/Andrew Spencer/

Anya és apa meglepett minket, s vacsora után Anna játszott a kutyával. Rég nem láttuk egymást a szüleimmel, de szinte alig tudtam figyeltem rájuk. A látásom csak is egyetlen személyre korlátozódott, még pedig Annabel Harper -re.Gyerek volt még, amikor megismertem. Kicsi volt, félénk, és végtelenül szomorú. Minden egyes nap bejött az édesapjához, mert nem tudta, mennyi ideig is lehet még vele. Ekkor figyeltem fel rá. Szörnyen sajnáltam azt a kislányt, aki akkor volt. Két teljes éven keresztül kezeltük az édesapját gyomorrák miatt, de nem tudtuk megmenteni. Már túl késő volt, mire észrevettük. Anna akkor nyolc éves volt. A haja rövidre nyírt volt, szőkés. Az arca sápadt, és a szemei folyton piroslottak a sírástól. Nem múlt el nap, hogy ne sírt volna a kórházba. Szerette az édesapját, talán sokkal jobban, mint az anyját. Egy nap, amikor Mr Harper jobban volt, olvasott a kislányának. Gondosan oda fektette maga mellé, majd kitárta a hatalmas könyvet, és lassan olvasni kezdett. Figyeltem őket a nyitott ajtón keresztül, és valamiért elszomrult a szívem. Természetesen tudtam, hogy már csak hetek vagy napok vannak Mr Harper életéből, de valami egészen más miatt éreztem rosszul magam, amire nem tudtam rá jönni. Egy héttel később, amikor reggel a szokásos vizitemet jártam, a nővér rontott rám, azzal a  hírrel, hogy Mr Harper a hetes kórteremből elhunyt. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Úgy éreztem, mintha a saját apámat veszítettem volna el. S bár szörnyen éreztem magam, mégis eltörpült a mellett, amit a családdal való közléskor éreztem. Anna hihetetlenül összetört. Szinte a szemében láttam... Kegyetlenül rossz érzés volt, amely éveken át kísértett. Még a mai napig eszembe jut az arca, és ugyan az az érzés, amit akkor éreztem. Most is hasonló érzések keringenek bennem, de nem a sajnálat... hanem az elvesztés érzése. Félek, hogy elveszíthetem Annabelt. Már jó ideje levitte a kutyát sétálni, és azóta nem jött haza. Ami talán a legjobban aggaszt, hogy tudom, hol is van. Annál a férfinél, akibe szerelmes. Bármennyire is kedves vagyok vele, bármit is teszek, én mindig csak a második lehetek...Amikor anyáékkal tárgyalták a vacsora minőségét, és a színvonalat, amely az egész karácsonyi hangulatot teremtette, a konyhába mentem. Ott volt a kabátja. Fel akartam akasztani a fogasra, amikor megláttam egy kilógó láncot. Azt hittem, hogy valami karkötő, ami leesett a kezéről, így kiemeltem. De a lánc végén egy óra lógott. Gyönyörű volt. Arany, egy kis régi, barnás árnyalattal, mintha már ezer évet is megélt volna. Nem emlékszem, hogy mutatta volna... először azt gondoltam, hogy talán az édesapjáé volt, azért örzi magánál. De ahogy megfordítottam, minden kétség elszállt. A belsejében egy kép is volt Anna -ról, és a szöveg a hátoldalán... mindent elmondott.Anyáék idő közben lefeküdtek, de én nem tudok aludni. Egyszerűen nem tudnám elviselni, ha elveszíteném. Ez a néhány nap, amit vele tölthettem, felért az egész életemmel. Nem gondoltam, hogy egyszer ez a csodás álom valóra válhat.. hiszen olyan lehetetlennek tűnt.Az édesapja halála után nem láttam többé. S bár a munka lefoglalt, mégis hiányzott a kislány jelenléte. A csodálat, együttérzés és a hiány lassan a tudtomra adta, hogy szeretem. Nem a kislányt, hanem a fejemben alkotott, elképzelt, felnőtt Anna -t.  Egy csoda... akiért annyi éven át epekedtem. Számtalanszor képzeltem el, hogyan is nézhet ki, hogyan beszél, mennyivel okosabb, szebb és nőiesebb lett. Rengeteg nővel próáltam meg elfelejtetni a kicsi lánykát, és azt a képzelt lányt, akibe beleszerettem, de senki sem tudott a helyébe lépni. Csak is Annabel -t szerettem. Majd egy kegyetlenül fárasztó napon belé botlottam az utcán. Még sem történt meg a csoda, amiről álmodoztam. Az, hogy Anna első látásra belém szeret, megmaradt a gyermeteg gondolataim között. De egy valamiben nem tévedtem.... Anna ennyi év után is ugyan olyan gyönyörű, de szomorú volt, s ezt ridegséggel próbálta leplezni. Azt hittem akkor, hogy ismét évekig nem látom majd, de ismét csak össze hozott bennünket a sors. Jelnek vettem, így hát kicsit nyomulósabbra vettem a dolgot... és azt hiszem bevált. Még ha csak a vígasztaló jó barát is lehettem, boldog voltam. Egészen a csókokig, és a mai estéig. Rá jöttem, amíg Anna visszatérését vártam, hogy nem tudnék nélküle élni. Nem tudnám elviselni, ha el kellene engednem, és ismét csak a barátja lehetnék, akinek elsírj a szerelmi bánatát. Mert én sohasem hagynám, hogy miattam szenvedjen.Zörgést hallottam odakintről. A szívem kihagyott néhányat, és a nappali felé tartva imádkoztam, hogy Anna legyen az. De ott senki sem volt. Elkeseredve sóhajtottam fel, úgy éreztem, mintha megszakadna a szívem... mintha most döftek volna le. Mielőtt azonban belehaltam volna a fájdalmamba, sírás hangjára figyeltem fel. Nem volt kétség, Anna az. Benéztem a fürdőbe, és ott ült, összeroskadva a falnál. Prince ott feküdt mellette, mintha vígasztalni akarná a gazdáját. Nem szóltam semmit, csak azonnal ott termettem mellette, és szorosan magamhoz öleltem.- Semmi baj, én itt vagyok. - ezt suttogtam a fülébe, és csak öleltem. Hangosan zokogott a karjaimban, ölelt, szorított, kapaszkodott belém, mert szüksége volt rám. Ahogy így ültünk, a régi kórházban töltött időszak jutott az eszembe. Amikor kislányként próbáltam vígasztalni. De, valahogy most is olyan lehetetlennek tűnt, mint akkor. Szörnyen éreztem magam, mert vígasztalni próbáltam, én boldog voltam. Hogyan lehetek ilyen kegyetlen... és szerelmes egyszerre?

Emlékek

/Andrew Spencer/

Az egész estét végig sírta, a karjaim között. Majd mikor elaludt végre, bevittem az ágyamra, és jó alaposan betakargattam. Egyszerűen nem tudtam elmozdulni mellőle. A szemei még mindig vöröslöttek, és álmában is felzokogott néha. Nem tudom, mi történhetett... de Anna -t nagyon sokkolta. Talán szakított vele a férfi.

Egyetlen egyszer volt olyan, hogy ehhez hasonlóan éreztem. Amikor Clarissa volt a feleségem. Mindenki tudta, hogy nem illük össze, de a családjaink egymásnak neveltek minket. Ezért hát elvettem. Csodálatos szőke haja, kék szemei és a hivatása iránt érzett kötelességtudata mindig elvarázsolt. De ez volt annak az oka is, hogy a házasságunk unalmas volt. Valójából látszatházasság volt. Amíg együtt éltünk, csak reggelinél találkoztunk és csak is a munkáról beszélgettünk. Clarissa a megyei kórházban volt főorvos. Mindig is imádta a munkáját, azt, hogy segíthet másokon... azonban a gyerekeket gyűlölte. Amikor az esküvő után, édesanyámék nyaralójbába utaztunk nászútra, lefeküdtünk egymással. Nem volt olyan rossz, de valahogy jó sem. Nem éreztük azt a szenvedélyt, amit kellett volna. Azután az éjszaka után kezdtünk el beszélgetni a gyerekektől.- Számomra a karrier fontosabb, mint egy gyerek. Hiszen attól, hogy van egy gyereked, még nem tudod eltartani a családod, tönkre teszi az alakodat, és még a munkából is kimaradsz egy kis időre. - mondta akkor.

Ezzel világossá vált számomra, hogy Clarissa nem az a nő, akivel le tudnám élni az életem. Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes belé, de egy kis idő után megszereti az ember azt, akivel együtt alszik. De ekkor kiábrándultam belőle teljesen. Az embernek mégis vannak szükségletei, de Clarissa... ő nem is tudom, talán elfolytja ezeket. Minden egyes próbálkozásomnál elküldött, hol a feje fájt, hol korán kellett kelni... Aztán rá jöttem a dologra, amikor is rajta kaptam egy másik férfival. Nálunk volt medikus a férfi... ismertem is. Sokat beszélgettünk régebben, általam ismerte meg Clarissá -t is, amikor egy jótékonysági estélyen bemutathattam neki. Barátként tekintettem rá, de ő elárult... ahogy az állvtólagos feleségem is.

Majd egy hónap sem telt el, már el is váltunk Clarissá -val, ő pedig összeköltözött az újdonsult szerelmével. Bár nem éreztem magam szerelmesnek, sok dolog miatt hiányzott Clarissa. Például, hoyg este van, aki melletted fekszik, van kihez beszélned, meg is értitek egymást, ugyan az a munkátok, reggel kávét főz, majd veled issza meg. Azt hiszem, csak később jöttem rá, amíg a feleségem volt, tartoztam valakihez. De ezt az érzést magával vitte.- Andrew?! - szólt anya az ajtó mögül, majd bekopogott. Mintha egy álomból riasztott volna fel, úgy pattantam ki az ágyból és siettem elé. Meglepődött, amikor kitártam az ajtót, ki léptem mellé, majd be is zártam magam mögött a tömör, fehér faajtót.

- Baj van? - kérdeztem.

- Csak szólni akartam, hogy tovább megyünk. Tudod, apád nővérének, Agatha -nak megígértük, hogy meglátogatjuk, mielőtt haza mennénk. - mondta lágy mosollyal, bizonyára Agatha nénire gondolt közben. Szörnyű boszorkány az a nő, kivéve apával. Apának négy testvére van, de csak is Agatha néni foglalkozik vele, óvja, mintha a saját gyereke lenne. Pedig csak a legidősebb nővére.

- Rendben anya, segítsek valamit? Pakoljak ennivalót? Nincs szükségetek egy kis pénzre? - érdeklődtem, miközben a konyha felé vettem az irányomat. Anya követett.

- Nem kis fiam. Köszönjük, minden rendben van. Enni majd eszünk Agatha -nál.- Bizony, négy fogásos ebéddel vár minket. - dicsekedett vigyorogva apa a bögréje mögül, majd visszamélyedt az újságolvasásba.

- Annabel jól van? - kérdezte anya.Megálltam a kávé töltésben. Erre mit feleljek? Talán... hallották, ahogy sírt este... de az is lehet, hogy csak kérdezi. Ha azt mondom, igen... lehetséges, hogy elmondja, mi -mindent hallott este. De ha nemet válaszolok, akkor azt kérdezgeti hogy segítsen -e, vagy hogy mi a baja.Anya karolt belém, majd maga felé fordított. Mosolygott rám, azzal a csodás és megnyugtató mosolyával, amellyel gyerekkoromban is mindig megnyugtatott.Egyszer, még öt éves lehettem, leestem a fáról, és eltört a karom. Iszonyatosan fájt, még akkor is, mikor gipszes volt. De akkor anyu az ölébe vett, homlokon csókolt, és ugyan így nézett rám. Tudtam, hogy nincs szüksége szavakra, mert ez a nézés azt sugallja... "Semmi baj, kis fiam."Visszamosolyogtam, és bólogatva megveregette a vállam.

- Minden rendbe jön majd. - mondta, és le ült apával szemben. Bíztam benne, hittem, hogy anyának igaza van. Minden jobb lesz majd. Én is leültem a szüleimhez, majd megreggeliztünk, kávézgattunk kicsit, aztán útnak indultak.- Add át üdvözletem Annabel -nek. - mondta apa búcsúkor.- Rendben, átadom. - majd megölelt, és beszállt az autóba.

- Kisfiam... - lépett hozzám anya, majd megölelt, és arcon csókolt. - vigyázz arra a kislányra. Szeresd, és soha se bántsd... mert annyira törékeny teremtés.

-Megígérem, anya.Csak ott álltam, és integettem az egyre távolodó szüleimnek, azoknak az embereknek, akik felneveltek, akiknek az életemet köszönhetem. Vajon egyszer nekem is lesznek gyerekeim? Anna lesz az édesanyjuk?

Prince -t lehoztam magammal, így sétáltunk egy kicsit. A tegnapi hóból már alig maradt valami. De talán nem is baj. Én nem túlzottan szeretem a havat, mert csak a baleseteket okozza. Semmi értelme sincs.Anna tényleg törékeny lelki világgal rendelkezik, részben.. vagy inkább teljesen az apja halála van a háttérben. Azóta gyakorlatilag nevelők nevelték. Elmesélte, hogy barátai sem nagyon voltak, a kövérsége miatt. Legalább is ő ezt állította. Persze én hiszek neki, de volt a háttérben más is...Anna nem mer senkit sem közel engedni magához. Nem tudom miért, talán fél, hogy mindazokat akiket küzel enged, és szeret, elveszíthet. Pedig egy csodálatos lány. Okos, aranyos és amióta újra megismertem, rengeteget fogyott. Talán túl sokat is. Az első találkozásunkkor még jócskán volt rajta felesleg, de most már vékony, nem hiszem hogy ötven kilótól több lenne. De persze engem az sem zavart, amikor dundi volt. Mert ő úgy volt Annabel, úgy volt szép.Amikor felértünk, Prince -t meg kellett fürdetnem, mert teljesen összekoszolta a latyakkal magát. De ő nem túlzottan örült neki, így kisebb vitánk alakult ki. Morgott rám, és folyton elfutott. Még jó, hogy kicsi... nagy korában nem tudom, hogy fogjuk tudni megfürdetni.Sikeresen bele tettem a kádba, de amikor átnyúltam a tusfürdőért, Price kiugrott a kádból, és brohant Anna -hoz. Nem tudom, hogy nyitotta ki az ajtót, de bement. Amikor oda értem, Prince az ágyban volt Anna -val, és nyalogatta az ercát, a kezét... épp ahol érte.

- Jól van, Prince, semmi baj. - mondogatta Anna, miközben megölelte e kutyát. Aztán felnézett rám. Már jobban nézett ki, nyílván azért, mert kialudta magát. És bár mosolygott, láttam a szemeiben, hogy szenved, ugyan úgy...- Semmi baj. Elvégre az én kutyám. Majd én megfürdetem. - mondta továbbra is azzal az ál mosollyal, majd kikászálódott a takaróból, és az ölébe vette a kutyát. Mikor mellém ért, rám nézett. - Azért segítessz?

- Persze. - feleltem egy sóhajjal, és vissza indultunk a fürdőbe.Érdekes módon már nem ugrált Prince, jó kutya módjára csak ült, és tűrte, sőt, élvezte, ahogy Anna végig subickálja mindenét. Aztán a szárításnál akadtak gondok, mert azt már nem hagyta még Anna -nak sem, de én lefogtam, Anna törölte, majd elengedtük. Párszor megrázta magát, a maradék vizet szőréből a falra fröcskölte és rán is, majd elégedetten kiballagott a nappaliba. Csurom vizesek lettünk. Ahogy összenéztünk, mind a kettőnkből kitört a nevetés. Tényleg nevetett, ez nem olyan volt mint az álca mosoly, amit nem olyan rég mutatott.Bárcsak mindig ilyen boldog lenne... velem.

Kegyetlen nap

/Andrew Spencer/

Minden egyes nap ajándék a számomra, amit Annabel -lel tölthettem, de sajnos a karácsonynak vége lett, és nekem dolgoznom kellett.Anna minden este velem aludt, mint azon az estén... de semmi sem történt, csak oda bújik hozzám, megölelem, és alszunk. Én pedig hihetetlenül boldog vagyok. Bár nem hoztam fel azt az estét, Anna sem beszélt róla. Ha ő nem akar, akkor én sem akarok tudni róla.Reggelente velem ébred hét órakor, amíg készülök, főz kávét, csinál reggelit, majd együtt reggelizünk. Egy hete megy így, de úgy érzem, mintha évek óta összetartoznánk.

- Köszönöm, nagyon finom volt a reggeli. Azt hiszem, ki fogok pukkadni. - simogattam meg a teli gyomrom, majd behörpintettem az utolsó korty kávémat is, és az órámra néztem.

- Egészségedre. -mosolygott. Még mindig álmosoly, mert a szeme elárulja, mennyire is szomorú, de valamiért nem mutatja. - Andrew... azt hiszem, ma haza költözöm.

- Tessék? - Meglepett, amit mondott. Azt hittem, többé nem megy haza... Jól tudom, hogy csak az ünnepekről volt szó... de azt hittem, azóta minden más lett.- Marie -val beszéltem valamelyik nap... - mondta, miközben leszedte az asztalt.

- Szeretné, ha már otthon lennék.- De... én azt hittem, jól érezd magad itt... velem. - léptem közelebb hozzá. Nem nézett a szemembe, amit furcsálltam. Régen mindig állta a pillantásom.

- Igen, nagyon is... kedvellek Andrew... de most egy kis magányra van szükségem. - mondta, majd szorosan hozzám bújt.

Elszorult a szívem, ahogy megéreztem az illatát. Talán utoljára érezhetem... Nem akartam, hogy elmenjen. Szükségem van rá, vele akarok élni. Szeretem...

- Mikor... mikor indulsz haza? - nyögtem ki valahogy.

- Megvárlak, míg haza jössz. Persze csak ha nem baj.- Nem, dehogy. Legalább rendesen el tudunk búcsúzni, és haza viszlek kocsival. Prince úgy sem ült még kocsiban. - próbáltam elviccelni, de még én sem nevettem, nem hogy ő.Majd kibontakozott az ölelésből, de nem lépett el rögtön. Felnézett rám, egyenesen a szemembe. Annyira szomorúnak tűnt, mint kiskorában. Aszemei könnybe lápadtak, talán ezért akarta elfordítani az arcát, de nem hagytam. Jobb kezemmel végig simítottam arcán, s lecsókoltam a könnyeket, amik a szemében gyülekeztek. Végül mégis el kellett engednem, fogtama  táskámat, és a kulcsokat, majd elindultam. Nem tudom, mi lesz velem nélküle...A kórházban is csak is Anna járt a fejemben. Már csak négy óra volt hátra a munkaidőből, így körbe néztem az osztályon is.Miért megy el Anna? Miért ilyen hirtelen? Nem érez semmit irántam? Nem tud megszeretni? Vagy csak nem akar? Talán a papas mégsem szakított vele, csak valami történt, de Annabel  még reménykedik?

- Dr Spencer?! Dr Spencer?! - kiáltozta a nevemet az egyik nővér, majd egy telefont nyomott a kezembe. - A szomszédja az!

- Misi Porter? -szóltam bele a készülékbe.

- Doktor úr, nagy baj van. Először a kutya vonyítására figyeltem fel, aztán bementem a lakásába a pótkulccsal, amit adott. És egy ksilány feküdt a földön. A kutya ott ült mellette és vonyított. Oda mentem, de nem volt eszméleténél, hiába is ébreszgettem.

- Anna?! - a szívem kihagyott néhányat. Mi történhetett?!- Már a mentők úton vannak vele. Csak gondoltam oda szólok, hogy tudja maga is.

- Köszönöm, Misis Porter. - azzal le is tettem, és az ajtó felé rohantam. Perceken belül valóban beszóltak a mentősök, hogy egy fiatal lányt hoznak, aki nincs eszméleténél.

Végtelenségnek tűnt az az öt perc, amíg beért a mentő, és elhadarták, miket vettek észre. Annabel arca hó fehér volt, a homlokából pedig ömlött a vér. Úgy tűnt, széthasadt a bőre, talán betört a feje is. Megvizsgáltuk, csináltattam CT vizsgálatot, vérképet, és mindent, csak hogy megtudjam, mi is történhetett.Sikeresen stabilizáltuk az állapotát, kapott fájdalomcsillapitókat is, majd elhelyeztük az intenzíven, amíg ki nem derül, lett -e komolyabb baja. Mikor már végeztem a munkával, át öltöztem, és bementem Anna -hoz. Még mindig ugyan úgy feküdt, mozdulatlanul... élettelenül. Mellé ültem, a tenyerembe fogtam a kezét, amely hideg volt. A szívem folyamatosan meg akart szakadni, a könnyeimnek sem tudtam parancsolni.

- Nem veszíthetlek el... - motyogtam a kezére, majd megcsókoltam a sápadt bőrt. Órákig ott ültem mellette, várva, hogy felébred majd. Számtalanszor kezeltem már betegeket, kómába esetteket, de személyes tapasztalatom nem volt. Pedig hányszor mondtam már a hozzátartozóknak, hogy "tudom, mit éreznek". Hát nem, nem tudtam. Elképzelni sem tudtam, mennyire rossz érzés csak ülni, és várnia  csodát. Pedig orvos vagyok, de nem tudok segíteni rajta.

- Andrew? - nyílt ki az ajtó, majd Martin lépett be, a laboros. Kezében tartott egy dossziét, feltételezem Anna vizsgálatainak az eredménye.

- Megvannak? - kérdeztem, majd oda siettem hozzá. Felkattintottam a lámpát, majd ki vettem az első röntgen képet és a fény felé tartottam. A koponyájáról készült képen semmi elváltozás nem volt. Nem esett komly baja, csak a bőre szakadt fel.

- Semm baja nem lett... de.. -majd elő kotort egy lapot és a kezembe adta - ezt látnod kell.Gyorsan végig futottam a sorokat, de egyszerűen nem tudtam felfogni, amit olvastam. Kikerestem a lelethez tartozó ultrahang képet, és a fény felé tartottam. Valóban egy hatalmas folt volt látható Anna gyomránál.

- Gyomorrák?! - mondta kollégám elfolytott hangon.

- Hát persze! - villámként csapott belém a felismerés. Hirtelen fogyott sokat, nem kívánta az ételt, sokszor panaszkodott, hogy fáj a gyomra, émelygett. - Pedig ott volt a szemem előtt. Hogy lehet ilyen?!...

- Nem a te hibád. Nem tudhattad... - próbálkozott Martin, de nem volt igaza.

- Orvos vagyok Martin?! Főorvos?! Vele élek, minden nap látom, tudtam a panaszairől is... és nem jöttem rá, hogy daganata van! - kiáltottam dühösen, vagy inkább csalódottan.

- Andrew... - Anna nyöszörgésére azonnal oda siettem, és a kezembe jettem az övét. Végig simítottam az arcán. Fáradtan pislogott rám. - Fáj a fejem...

- Betört a homlokod. Anna, elestél? -kérdeztem aggódva, ő pedig gondolkozott.

- Igen... - mondta, bár elég kételkedő volt a hangja.- Megbotlottál? Vagy a kutyában? Vagy.. Anna...

- Begörcsölt a gyomrom.. - vallotta be aztán.Azt hiszem, el kell mondanom, mi is a baja. Vettem egy hatalmas levegőt, majd megpróbáltam elmondani. Martin közben kiment, a leletekkel együtt.

- Anna... tudnod kell valamit. A folytonos hasfájásod azért van... mert... - képtelen voltam kimondani. Újra és újra nagy levegőt vettem, erőt gyűjtöttem. -

- Mert? - Nézett rám aggódva.

- Mert gyomorrákod van. - mondtam ki gyorsan, hogy ne akadjak meg megint benne.Anna arca csalódott volt, és szomorú. Többször is szóra nyitotta a száját, de hangot nem adott kérdéseinek. Elvette a kezét az enyémből, és felült, ami a látszat szerint fájdalmat okozott neki. De úgy maradt.

- Meg fogok halni? Úgy.. mint apa? - kérdezte, és arcát a felhúzott térdei mögé rejtette.

- Nem! Anna! Nem hagyom. Megígérem, hogy meg fogsz gyógyulni.Könnyek törtek elő a szeméből, s rám nézett. Még sohasem láttam ilyen reményvesztettnek. Csak sírt, nem szólt. többet. Magamhoz öleltem. Nem akarom elveszvteni, egyszerűen lehetetlen. Talán nála még nem késő elkezdeni a terápiát. Meg fog gyógyulni. Nem hagyom, hogy meghaljon.Miután elaludt, elindultam haza, hiszen Prince egyedül maradt a lakásban. De előtte kiírtam a holnapi teszteket, vizsgálatokat és gyógyszereket, amikre Anna -nak szükslge van. Mivel holnap csak délutánra kell jönnöm, azt hiszem, beugrom majd Marie -hoz, és elmondoma  történteket. Talán az édesanyja is otthon lesz. Aztán hamarabb be jövök majd Anna -hoz is, mint látogató...

Benjamin Dawis

/Benjamin Dawis/

Még suli volt, amikor utoljára láttam Annabel -t. Akkor aludt nálam, és együtt mentünk az iskolába. Féltem, hogy meg lát bennünket valaki, de nem így történt. Ki is rúgnának...Annabel megbetegedett, azt mondta nálam fázott meg. És ahogy ismerem... már amennyire ismerem... szóval képes rá. Ügyetlen, bolondos, és sok mindent el felejt, de ettől eltekintve egy csodálatos lány. Csak fiatal.

A tanárja vagyok, felettese, aki ráadásul sokkal idősebb nála. Mégis, én bolond, hagytam magam elcsábulni. Szinte természetessé vált, hogy főz nekem, hogy ott van nálam. Egészen hozzá szoktam, sőt... mondhatnám, hogy megszerettem a jelenlétét.Még régebben lefeküdtünk. Bár részeg voltam, az tény, mégis tudtam, mit csinálok. Akartam azt a lányt, kívántam, bármennyire is fiatal, vagy feledékeny. És ő nem állt ellen. Kapálózhatott volna, kiábálhatott volna, vagy leütött volna, hogy mi a fenét is művelek vele, de nem... ő viszonozta a csókokat, az érintéseket, a szeretetet és gyengédséget, amelyet én adtam neki. Éreztem, ez volt neki az első alkalom... Egy kiéhezett szörnyeteg vette el a szüzességét, és ő még csak meg sem próbált ellenkezni.Aztán valamiért egyre többet találkoztunk, átjött, beszélgettünk. Mintha összetartoznánk. És ez idő alatt megkedveltem, talán szerettem is. Amiben biztos voltam, hogy Annabel belémszeretett. Ez nyilvánvaló volt. De mi nem lehetünk együtt soha. A tanár - diák viszonynak meg kell maradnia. Az állásom forog kockán és nem játszhatom el ezt az esélyt egy fellángolás miatt. Mert biztosan nem több, mint egy hirtelen fellángolás, amit a már hiányolt érzések váltottak ki. Mint például a kedvesség, a gyengédség... az a különlegesen csodálatos érzés, amit reggel felébredve tapasztalsz, amikor kinyitod a szemed. és ott fekszik az az ember, akivel el tudnád képzelni az életedet. De persze ez velünk lehetetlen. Épp ezért nem kockáztatok.

Az utolsó találkozásunkkor úgy tűnt, mintha haragudna rám, vagy hisztizne valamiért. De biztos vagyok benne, hogy semmit sem tettem, amiért meg kellett volna haragudnia. Már az elején tisztáztam, hogy nincs jövője ennek a dolognak. Együtt lehetünk addig, amíg nincsenek gondok. Amint történik valami, ami bosszúságot okozna bármelyikünknek, véget vetek ennek a kapcsolatnak. És így is tettem. Attól kezdve nem kerestem. Azt hittem, elfelejt majd... hiszen csak egy kaland volt. Ő sem keresett engem.

Egészen karácsonyig vártam, hogy vissza jöjjön hozzám. De Annabel nem jelentkezett, ezért más társaság után néztem. Biztosra vettem, hoyg számára tényleg csak egy kaland voltam. Nem több. Én mégis rosszul éreztem magam. Minden álló nap eszembe jutott. Csak ha körbe néztem a lakásban, mindenről eszembe jutott. A konyháról, hogy hogyan tüsténkedett ott, milyen szorgosan főzött nekem. A nappaliban a kanapéról, ahol mindig ücsörgött, amikor tanult, vagy hozzám bújt, ahogy tévét néztünk.

De már nem bírtam, ezért fel hívtam egy ismerősömet, Rosalie -t. Régebben jártunk egy ideig, de rá jöttünk, hoyg közöttünk csak is a szex megy. Kommunikálni nem vagyunk képesek, ahoyg el viselni a másik jelenlétét az ágyon kívül. Ő készségesen elfogadta a meghívásomat, ám mikor a lefekvéshez került a sor, valaki csöngetett. Rosalie nyitott ajtót, én próbáltam erőt gyűjtenia  szexhez. Nem tudtam rá venni magam, hoyg le feküdjek Rosalie -val. Baj van velem? Mi ütött belém? Hiszen Rosalie gyönyörű és kívánatos.Odakintről kutyaugatás hallatszott, és kiabálás. Annabel hangját hallottam, ezért kimentem. A szívem hevesen vert, boldog voltam, amikor szembe találtam magam vele. De próbáltam minél közömbösebb maradni. Az arcából ítélve talán túl jól is sikeredett a kis színjáték. Egy aranyos kölyök kutya is volt vele, őt hallottam ugatni. Oda rohant hozzám. Megsimogattam a fejét.

- No lám, te meg ki vagy? - kérdeztem a simogatás közben. Szánhúzó kutya... aranyos volt és havas.

- Prince -nek hívják. - mondta halkan Annabel.Rám nézett. Szomorúnak tűnt, vagy csalódottnak, nem is tudom. Először nem értettem miért...

- Benjamin? Benjamin?! - rohant közénk Rosalie - Ki ez? Miért van itt? Nem válaszolt csak betört ide, mintha joga lenne hozzá.Gyilkos pillantással méregették egymást. Én meg csak álltam, azt sem tudtam, mit mondjak?! Mondjam, hogy van joga hozzá? Hiszen ő Annabell. De aztán nem mondtam semmit. Annabel si rám pillantott, biztos félt, hogy elárulom a titkát. Azt, hogy összeszűrte a levet a vén osztályfőnökével?!

Rosali arcára nyomtam egy csókot és így szóltam.

- Kérlek, Rosalie... menj most be, zuhanyozz le, vagy nézd a Tv-t. Láttam, hogy drága alkalmi partneremnek nem tetszik a tény, de azt hiszem, Annabel -lel kettesben kell beszélnem. A konyhába egy kávéért. Nem tudtam, minek jött, hogy tudjam meg a látogatásának okát. Közömbösnek kell lennem. Rajta nem látom, hogy annyira epekedne utánam.

- Miért... - kezdett bele halkan, de gyorsan megszólaltam.

- Minek jöttél?

- Karácsony van. - felelte kicsit megszeppenve. Talán megijedt a hangomtól?!Valami gonosz dolgot kellett mondanom, olyat, ami teljesen érzelemmentes, ami mgsérti.

- És az feljogosít rá szerinted, hogy csak úgy betörj a lakásomba a kutyáddal együtt? - azt hiszem, elég közömbös és bunkó voltam.

- Sajnálom. Többé... többé nem jövök ide, nem zavarlak. Bocsáss meg. - a hangja sértődött volt. Az ajtóhoz ment, majd hátra szólt a kutyának, kai idő közben remekül el pihengetett a kandalló előtt. Azt hiszem, egy boldog karácsonyt még mondhatok neki... elvégre ünnep van.

- Anna?! - szóltam utána, és oda léptem mögé. Megfordult, és egyenesen a szemembe nézett. Nem tudtam, mire gondol.Felém nyújtotta a kezét, egy óra volt benne. Elvettem. Rá pillantottam, mire megcsókolt, és elrohant. Nem tudtam, mit miért kaptam, de amikor megfordítottam az órát, könnyek szöktek a szemembe. A hátlapjára egy szöveg volt glavírozva.

"Az együtt töltött idő emlékére."

Az utolsó reménysugár

/Benjamin Dawis/

Emlékek... együtt töltött idő. A szívem majd bele pusztul, hogy elvesztett

em egy ksi fruskát. Én zavartam el, én taszítottam el magamtól azt a lányt, akit szerettem, akivel boldog lehettem volna. Talán nem most... talán nem ebben a világban, de egyszer vele leszek.Minden egyes nap eszembe jutott. Karácsonykor láttam utoljára. Mikor újév után visszatértünk az egyetemre, Hugo a kezembe nyomott egy lapot.

- Mi ez? - kérdeztem akkor meglepetten.

- Kérelem. Az egyik dákod kilép az osztályból... sőt, az egyetemet is itt hagyja.

Tutam, azonnal eszembe jutott az az este, amikor elrohant. Karácsonykor. Anna tehát így döntött, nem akar többet látni, s ezt egy oldalban adta a tuttomra. Olvasni kezdtem, de Anna kövér betűi helyett nyomtatott sorokkal találtam szemben magammal. Talán már írni sem akar nekem.

"Tisztelt Dr Benjamin Dawis,Személyes okok miatt kénytelen vagyok elhagyni az iskolát. Kérem, az eddigi eredményeimet a lap alján található címre küldje. Köszönöm az eddigi segítségét, és kívánom önnek a legjobbakat..."

Satöbbi, satöbbi. Tehát Annabel Harper fogta magát, és kilépett az egyetemről, hátra hagyva a barátait, a tanulmányait, és .. engem is. Csak ennyit jelentettem neki. Egy géppel elő állított szöveget. Beletörődtem, ha ő így akar elfelejteni, hát legyen. Azt hiszem, nem is szeretett. Csak én hittem ezt, naívan, mint egy kisgyerek. Szánalmas vagyok. Undorító és szánalmas. És hiába telt el fél év, semmit sem tudok tenni azellen a szörnyű érzés ellen, amely azóta is emészt. Még sohasem éreztem ezt a kínt, mintha kitépték volna a szívem, nem a régi vagyok. Nem tudok mások szemébe nézni, kerülöm az ebereket, igazából már az sem érdekel, mi lesz velem.

Ha meghalok, meghalok. Eddig sem hiányoztam volna senkinek, most sem fogok. Talán jobb is lenne ha meghalnék. Furcsa, hiszen mielőtt megismertem Anna -t, hasonló állapotban voltam. A gyerekkori barátnőm meghalt. És hiába nem láttam már a középiskola óta, lesokkolt a hír. Talán még szerettem, magam sem tudom igazán. Az biztos, hogy az emlékeimben megmaradt, és őriztem, a vele töltött szép idők emlékét. De mégis, bármennyire is szerettem, miután megismertem Annabel Harpert, egy csapásra eltűntek ezek az érzések. Mégsem mertem bevallani magamnak, hogy szeretem. Mert féltem a szerelemtől. Féltem, hogy ugyan olyan sorsra jutna ez a dolog is, mint akkor. De már sohasem tudhatom meg. Elrontottam mindent azelőtt, mielőtt kialakulhatott volna.

Vajon milyen lett volna vele élni? Hogyan éltünk volna? Reggelente midig összebújva vártuk volna az óra csörgését? Suliban titkos pillantásokkal figyeltük volna a másikat, aztán együtt haza mentünk volna, bevásároltunk volna, nevetgélve megfőztük volna a vacsit... aztán összebújva pihentünk volna. Talán még a házijában is segítettem volna, ő pedig nekem a javításokban. Aztán együtt zuhanyoztunk volna, és szeretkezhettünk volna. És talán, idővel... hozáám is jött volna. Anna... hol vagy most?! Kivel? Mit csinálsz? Miért adtad fel ... miért ilyen gyorsan?

***

Épp munkába igekeztem, amikor az ajtóm előtt belebotlottam valakibe. Egy magas férfi volt az, az arca fal fehér, beesett és szomorú. Meglepődve pislogott rám, de azt hiszem, tőlem nem volt meglepettebb.

- Segíthetek? - kérdeztem, miközben bekulcsoltam az ajtómat.- Az attól függ. - mondta, majd idegesen túrt a hajába.

- Dr Andrew Spencer vagyok... - mondta, s a szívem egy hatalmasat dobbant. Érdeklődve pillantottam fel rá, rémesen magas volt.

- Én Dr Benjamin Dawis. Engem.. engem keres?

- Igen. Annabel küldött.. Annabel Harper. - ismételte.

- Baja esett? Miért nem ő jött? - faggattam idegesen.

- Már... - nagyot sóhajtott. Valahogy nem tetszett a hangja.

- Mondja már! - kiáltottam rá.

- Annabel... ő... szóval... - nagyokat sóhajtozott, majd beletúrt a zsebébe. Fél perccel később egy fehér borítékot tartott felém. Rá néztem, mire ő biccentett, hogy vegyem el. Tehát elvettem a papírt, mire ő elviharzott. Szörnyű érzésem támadt, a lábaim remegni kezdtek, a szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéről. Baja esett, biztos voltam benne. Visszamentem a lakásba, nem érdekel, ha elkések...

Széttéptem a borítékot, és olvasni kezdtem. Egy levél volt benne, Anna kövér betűivel.

" Ben, mikor ezeket a sorokat olvasod, én bizonyára már...

Mert szeretem

/Andrew Spencer/

Minden olyan gyorsan történt, szörnyű volt. Amikor kiderült Anna betegsége, teljesen összeomlott. Egyetlen gyógymód rá, ha az ember képes ellene harcolni, ha elhiszi, hogy legyőzheti a rákot. Bárhogy könyörögtem Anna -nak, ő meg sem hallotta. Csak azt hajtogatta, hogy meg fog halni.

Aznap én is hasonló állapotban voltam. Egyszerűen képtelen voltam hinni abban, hogy meggyógyul. És ha én nem tudok hinni, orvos létemre, hogyan várhatnám el tőle?! Prince is megérezhette a bajt, mert nem evett, folyton csak feküdt, csöndben, ami valljuk be, nem vall egy kölyökkutyára. Nem veszíthetem el Annat, és nem adhatjuk fel a reményt. Igen is meg fog gyógyulni! És ebben pedig én fogok segíteni. Szeretem őt, midenkitől jobban. Clarissa állt csak ennyire közel hozzám, és bár összeházasodtunk, nem voltunk szerelmesek, inkább csak lelkitársak. Szavak nélkül is megértettük egymást, ha az egyikünk szomorú volt, a másik is. De talán a baráti kötődés volt kevés az együtt maradáshoz. Mert jött egy férfi, akibe beleszeretett, s azóta is boldogan élnek, gyerekekkel, egy csodaszép házban. Én pedig harmincnégy éves létemre egyedül élek. De ezen változtathatunk. Nem hagyom elveszni azt, amiért oly sokáig küzdöttünk. Anna fiatal még, van esélye az életre, és reményeim szerint képes lenne vele élni. Ha nem is örökké, de egy nekem minden egyes pillanat felér egy örökkévalósággal.Másnap már sokkal optimistább voltam, s Anna -t is sikerült rávennem a harcra. Keményen küzdött, harcolt a fájdalommal és a halállal. Prince-t néha napján becsempésztem kicsit, s mikor szabadnapos voltam, vagy csak tíz percre is, már rohantam hozzá.

- Andrew?! - szólalt meg Anna, amikor kiértünk a levegőre. Végre haza mehettünk.

- Tessék, szívem? - egy ideje el kezdtem így nevezni, de őt nem zavarja. Legalább is nem szól érte.

- Mielőtt haza mennénk, beugorhatunk valahová?

- Igen, persze. Csak nem éhes vagy? Előre szólok, főztem. Semmi gyors kaja.... - sandítottam rá mosolyogva, mire elnevette magát.

- Nem, nem erre gondoltam. Lenne itt egy levél... - majd elő is szedte, és maga elé tarotta. - el kellene vinnünk valakinek.

Sejtettem, hogy kinek lesz a levél... el is szontyolodtam egy kicsit, de amikor ezt Anna észre vette, megállt, a levelet a zsebébe csúsztatta, majd megfogta a kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Sokkal szebben nézett ki, mint néhány hónapja. A pofija ismét kerek volt, és a bőre is egészen emberi volt. A szemei ragyogtak, akár a legszebb gyémántok. Csodálatos lány.

- Andrew, én... szeretlek. - mondta elpirulva. - Ez a levél tényleg Ben -nek szól, de nem szerelmes levél, vagy ilyesmi...

- Nekem nem kell magyarázkodnod, Anna. Azt teszel, amit akarsz. Te döntöd el, kivel lennél boldog...

- Veled, Andrew! - mondta kicsit hangosabban, de hirtelen elvörösödött, és behúzta a nyakát, mintha szégyellné magát. - Tényleg így gondolom... mert szeretlek. Tény, hogy Ben -hez is kötődöm, de rájöttem, hogy nekem veled kell lennem.

- Én... - hihetetlenül boldog voltam, azt sem tudtam, mit mondjak neki. - én is szeretlek, Annabel Harper.

Összemosolyogtunk, mint régen, gondtalanul, majd lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolt.

Éreztétek már azt, amikor egyetlen ember jelenléte, pusztán a létezése olyan érzéseket vált ki belőled, amitől legszívesebben egyfolytában kiáltoznál, ugrándoznál, lebegnél?! Mert én így érzek, valahányszor is meglátom ezt a csodaszép lányt.Kézen fogtam, majd elindultunk. Hazafelé Benjamin lakása felé mentünk, de Anna engem küldött fel. Azt mondta, csak dobjam be. Ezt is akartam tenni, de a pasas kijött. Idegesen kapta ki a kezemből a levelet, miután megpróbáltam eldadogni, hogy Anna most már végzett vele. De nem tudtam kimondani. Ezért hát fogtam magam, és eljöttem. Otthon Prince fogadott minket, vidáman ugrott rá gazdájára s csak most látszott, mekkorát is nőtt a kutyus. Néhány hónap alatt szinte óriás lett. Nem tudom, mikor szerettünk egymásba, miért vagy hogy hogyan... azt sem tudom, meddig leszünk boldogak, ahogy azt sem, mi fog történni holnap, vagy holnapután, de abban biztos vagyok, hogy szerelmes vagyok Annabel -be, és amíg ő a világon van, én is élni akarok, vele, mellette... mert szeretem.

THE END

...Eddig ennyi, de igyekszem tovább írni és amint elkészült a folytatás, felteszem. ^^ Persze csak ha van gépem. ^^  ...